Beérkezett pályázatok - Az év nyugdíjas írója

Erdélyi Éva

A tónál

Ez a tőrténet napjainkban játszódik valahol a nagyvilágban.

Soha ne hibáztasd magad, ha valami nem az elképzeléseid szerint alakul – jut eszébe a régen hallott mondat. Anya mondogatta, mikor gondterheltnek látta őt.

Az ablak előtt áll. Tekintete a messzi távolba réved. Az ablakból rálát a tóra. Ha derűs a reggel és a nap ontja melegét gyorsan megtelik a strand. A gyepre takarók, nyugágyak kerülnek. A vízben gyerekek, és felnőttek élvezik a fürdőzés örömeit.

Mára már hazamentek a nyaralók, és kihalt a part. A víz tajtékos fodrai mély ráncot vetnek a felszínre, és csak lassan mozdulnak. Úgy tűnnek mintha márvány csipke rajzolatok váltakoznának egy égi vetítő vásznán. Már hideg a tó vize, vége a nyárnak, közeleg az ősz.

Itt minden esemény nyáron történik. Ez az eset is nyáron történt. Sóhajt, mikor ismét eszébe jut ez a fájó emlék.

A nyár közepén jártunk. Hétfő reggel a parton sétált Bodrival.

A kutya a póráz végén lépkedett, de egyszer csak szaladni kezdett. Helga igyekezett lépést tartani vele, de Bodri nagyon sietett.. A póráz megfeszült. Ö rászólt a kutyára:

– Ne siess! Várj meg Bodri! -kiáltott előre. – A kutya engedelmeskedett és megállt, de türelmetlenségét halk nyöszörgéssel tudatta. Levette róla a pórázt.

A kutya nekiiramodott, és eltűnt a part menti nádasban. Állt a nádas szélén, és hívta őt.

Bodri nemsokára megjelent, és szájában egy picike félpár horgolt cipőcskét hozott.

A cipő rózsaszín fonalból készült a szélére egy fekete sort horgoltak, abba húzták bele a rózsaszín pertlit. A kutya leült elé, és szájából kezébe ejtette a kis lábbelit. Kíváncsian nézegette, és rögtön látta, hogy gondos kezek készítették.

– Ez otthoni munka. Egy anyuka, vagy nagymama horgolta. -állapította meg. Bodri még mindig szaglászott. Helga rosszat sejtve követte őt, de a következő lépésnél ijedten megtorpant. Egy nő feküdt a hátán a nádasban. Lehajolt, megfogta a csuklóját, és a pulzusát kereste. Megállapította, hogy a nő halott Sarkon fordult, és futott ahogy a lába bírta. Hazáig meg sem álltak Bodrival. Beértek a házba. Bezárta az ajtót, és a behúzott függöny mögül azt kémlelte követték-e? Odakint nem mozdult semmi. Kezében a cipőcske. Forgatta, alaposan szemügyre vette és megpróbálta összegezni a látottakat:

– Egy fiatal nő fekszik a parton mozdulatlanul, holtan. A cipőcske valószínűleg nála volt. Ezek után elővette a telefont, és lefotózta a kis topánkát. Miután a nádasban is készített felvételt a nőről ezt sem mulasztotta el megörökíteni. Majd felhívta a rendőrséget, és bejelentette az esetet.

Nemsokára egy rendőr kopogott az ajtón.

– Berki Botond nyomozó vagyok. – mutatkozott be a férfi. Beengedte.

– Foglaljon helyet nyomozó úr! kínálta hellyel Helga.Önt hívtam nyomozó úr! Arra kérem derítse ki az igazságot!

– Mesélje el mit látott.- mondta a férfi, miközben leült.

Feldúltan a könnyeivel küzdve mesélte el neki a látottakat. Elmondta, hogy a part mentén sétálva a kutyával, a szülőotthon felőli oldalon a nádas szélén holtan talált egy fiatal nőt, majd a közelben a kutya erre a kis horgolt cipőcskére bukkant.- elővette, és megmutatta neki. Ekkor egy könnycsepp gurult végig az arcán. A rendőr. egy papírzsebkendót vett elő a zsebéből, és felé nyújtotta. A nő megtörölte az arcát.

Ezután a nyomozó elvette tőle a kis cipőt, és ennyit mondott:

– Ezt most mint bűnjelet lefoglalom.- és ezzel egy időben egy átlátszó műanyag zacskóba zárta.

Ezt követően arra kérte az asszonyt mutassa meg neki a tett színhelyét. Nem időztek sokáig, elindultak a nádas felé. Odavezette őt. A férfi mindent feljegyzett, és sárga szalagokkal körbezárta a területet. Ezután értesítette a helyszínelő kollégáit, és búcsút vett tőle.

– Köszönjük a bejelentést asszonyom. Nekem még dolgom van itt, meg kell várnom a többieket-mondta.

– Én hazasétálok egyedül is biztos úr, ne csináljon belőle gondot.-válaszolta a nő.

– Adok egy névjegykártyát asszonyom, ha bármi még eszébe jut, kérem hívjon fel. Ezen a számon éjjel – nappal elér. Kiküldök önhöz éjszakára egy járőrt, aki felügyeli a házat nehogy baja essék.- mondta búcsúzóul. Köszönjük a segítségét.- köszönt el tőle a férfi..

– Bízom benne hogy segíthettem a munkájukat. Viszont látásra -búcsúzott Helga.

Úgy gondolta jó kezekbe került az ügy felderítése, és megnyugodva sétált haza Bodrival.

A rendőr nyomozása azzal zárult, hogy diszkóbaleset történt, vagyis drog túladagolástól halt meg a nő.

Ebből a levélből hivatalból küldött neki is egy példányt, mert ő találta meg az elhunytat.

A szülőotthon közelében találtuk a halott fiatal nőt, és egy gyerekcipőt.-

Ekkor felhívta a nyomozót, és megkérdezte, hogy a gyermekcipőről miért is nem esik szó a jelentésében? Erre Berki Botond azt válaszolta,:azért mert nincs rá bizonyíték, hogy összefüggésben lenne a halálesettel!

– Ez furcsa!-gondolta miközben, a rendőr értesítését tanulmányozta.

Nem tudta mi tévő legyen. Emlékszik rá milyen volt Bodri mikor megtalálta a kis félpár gyerekcipót. A kutya kiképzésben részesült, mentőkutya. Látta rajta hogy szagot kapott, és nehezen engedelmeskedett, mikor visszafogta. Bodri azóta is vissza jár arra a helyre, és folyamatosan szaglászik.

A következő eset pár napja történt. Ekkor is a parton sétáltak.

– Ül!- Szólt rá Bodrira. Engedelmesen leült és megvárta míg a gazdi leveszi róla a pórázt.

Csak lassan, mindig maradj mellettem.- mondta neki. Ott álltak ahol pár hete megtalálták a horgolt cipőcskét.

A kutya most is ásni kezdett Sokáig kaparta a földet, és szaglászott, majd egy kis horgolt sapkát húzott elő. A rózsaszín sapka fodros szélét fekete színű horgolt csipkesor szegélyezi. Ez pont olyan mint a cipőcske!-mondta, miközben kíváncsian nézegette a frissen előkerült darabot. Visszatette a pórázt Bodrira.

Ekkor átfutott az agyán egy kósza gondolat.

– Ezt meg kellene tartani!-jutott eszébe, miközben arra gondolt, hogy furcsa ember ez a nyomozó.

Ezek után sokszor eszébe jutottak a közelmúlt eseményei, és a kurtára sikerült rendőri vélemény. Azóta is sokszor tűnődik, az ablak előtt állva, a tavat nézve. Most még a húgával sem beszélhet erről, aki a szülőotthonban dolgozik. Egy orvosi konferenciára ment Frankfurtba. Előveszi a hegedűt és a kedvenc dallamát játssza. Ez megnyugtatja őt, gondolja játék közben. A hegedű a munkaeszköze, és a szenvedélye is egyben. Szerencsés egybeesés gondolja, miközben az ablak előtt áll.

Alig látni a szemközti partot. Köd ereszkedik a tájra. A tó túlsó partja már másik országhoz tartozik. Itt az ország határán kellő védelemmel felszerelt készenléti csapatok felügyelik a vízen közlekedőket. Senki nem juthat át tudtuk nélkül a másik oldalra. Persze, ahol határ van, ott szabálytalanságokkal is próbálkoznak.

Már több hét telt el az események óta, és semmi nem történik. Jut eszébe újra. Megy tovább az élet mintha minden a legnagyobb rendben volna. Fél tőle hogy ezen az eseten csak ő rágódik.

Ekkor még nem bízott benne, hogy mást is emészthet a gondolat a kis cipőcske miatt.

Gondolataiból a kutya ugatása zökkenti ki.

– Mi van Bodri mit hallasz?- kérdi. Ekkor a távolból egy autó zúgását fedezi fel.

A lankás úton egy piros kocsi kanyarog a ház felé.

Emese érkezik, a húga. Ő a hegyoldalban lévő szülötthonban dolgozik. A jó nevű intézmény most egy újonnan épült szárnnyal is bővült. Az új épületben dolgozók már a mesterséges megtermékenyítés módszerével is igyekeznek elősegíteni a gyermekvállalás útján elakadtakat.

– Itt lakom pár percre a munkahelyedtől édes húgom! Mégis olyan ritkán látlak, mintha fényévekre élnénk egymástól!- üdvözli Emesét.

A terített asztalnál ülnek, már megebédeltek, és a kávénál tartanak.

– Milyen a munkahelyed? Kérdi tőle.

– Mi jól összeszoktunk, az elmúlt évek alatt. A klinika frissen indított ága még csak keresi a helyét. A sok új kolléga közt akad ilyen is, olyan is. A hormonterápia is orvosi szaktudásra épül. Engem ma is az nyugtat meg, ha rendben lezajlik a szülés, és az újszülött felsír. Ezt követően anyuka boldogan tér haza az egészséges kisbabával.-fejezi be a gondolatot Emese.

És elgondolkodva folytatja tovább:

– Csak azért mondom Helga, hogy pletykáljak. Az egyik régi ápolónőnk Gabi aki most végzett frissen az orvosi egyetemen, átkerült az új szárnyba. Nagy érdemeket érhetett el odaát. Úgy hallottam mostanában feltűnően megváltozott az élete. A férje is tőlünk került át oda. Azóta olyan jól élnek, amire mi gondolni sem merünk, kedves hegedűművész testvérem. Igaz hogy sok az éjszakai szülés az új épületben, és ők mindketten éjszakai műszakban dolgoznak. Ez a klinikai rész a hátsó fronton van, külön bejárattal, és – személyzettel. A konyhájuk és az ebédlőjük is külön épületbe került.-mondja Emese.

– Bejöhetek hozzád valamelyik délelőtt?- kérdi a húgától Helga.

– Persze gyere csak! Mindig szívesen látlak!- búcsúzkodnak és sokáig nézi hogyan távolodik Emese piros öreg Fordja, ami egy kanyar után végleg eltűnik a szeme elől.

Pár nap múlva Helga elsétál a szülőotthonhoz.

– Jó napot kívánok!- köszön be a portásfülke ablakán.

– Üdvözlöm asszonyom!-köszönti tisztelettel az idős ember.

– Tessék csak felmenni, Emese doktornő bent van, szólok neki hogy megérkezett.

– Köszönöm, leülök itt kint a kertben mondja. Kérem mondja meg neki, hogy jöjjön ki hozzám ha van egy szabad perce.-

Kiválaszt egy padot, leül. Körül néz, és gyönyörködik a természet színeiben. Az őszi napfény beragyogja a kertet. A fák koronái már rozsdabarnák, de itt-ott, még megtartva eredeti színüket most több színben pompáznak. A kerthez több épület lejárója kapcsolódik. Mindegyikhez egy-egy széles lépcsősort építettek. Érdeklődve nézelődik. Helga már nyugdíjas éveit éli.

– Sűrűbben kellene sétálni, hiszen jóval több a szabadidőm, már csak nagy ritkán vállalok fellépést.-gondolja.

Egy fehér köpenyes férfi integet felé a kert másik oldaláról. Ő dr. Grósz! Ismeri fel, a húga főnökét.

A férfi már messziről köszönti.

– Üdvözöllek Helga!- mondja, és leül mellé a padra.

Ritkán találkozunk. Már a fellépéseidre sem hívsz meg!

– Ebben tévedsz, arra a kettőre ami a közelmúltban volt igenis meghívtalak, csak már ritkán lépek fel. Ezért találkozunk, ritkábban. Bizony nekem is hiányoznak a régi jó beszélgetések, és a bölcsességed.-válaszolja, közben azon gondolkodik, hogy szóba hozza-e ami történt, és ami azóta is nyomasztja.

-Mondd Tibi! Sok változás történt nálatok? Alig ismerem ki magam itt a kertben.- kérdezi.

– Ja kedves Helga! Itt nagy dolgok történtek! Új szárnyat kaptunk. Ahol a mesterséges megtermékenyítéssel, és hormonterápiával foglalkoznak. Talán emlékszel rá hogy benne vagyok a döntéshozó testületben, egy- két régi kollégámmal együtt. Ám az újak többségben vannak. Mi a régi szárnyban a régi posztunkon maradtunk Emesével együtt. Nem számolnak be nekünk minden fejlesztésről, és a tevékenységek menetéről sem tájékoztatnak. De békén hagynak minket, és nekünk ennyi elég. – mondja dr Grósz. -miközben egy hulló falevelet követ a tekintetével.

– Elég a pesszimista szövegből! Most a te segítségedre van szükségem Tibor! – mondja elszántan.

– Csak nincs valami baj Helga?-Kérdi meglepődve a professzor.

– Valami bánt és nem értem mi történhetett.. -mondja..

Elmeséli az elhalálozott nő megtalálását, és a részletekben előkerülő gyerekholmik történetét. Most hogy kimondja, hirtelen gyávaságnak tűnik számára az eddigi hallgatása, és zavarba jön. Elbizonytalanodik, és remegő hangon folytatja:

– Azt gondolom, ezt csak kivételes szerencsével, és csakis a te segítségeddel lehet orvosolni!-

Tovább beszél, és elmondja, hogy csalódott a nyomozóval kapcsolatban.

– Tudod, hogy pontosan melyik napon történt az eset? Azt mondod a rendőri jelentés szerint, az elhunyt nő a bejelentésed előtti estén halt meg, kábítószer túladagolásban? Én hozzáférek minden adatbázishoz, és feltérképezem mi történt klinikánk falai közt azon az estén.

-A professzor nézi Helga arcát, és így folytatja:

– Köszönöm, hogy megosztottad velem. Megértem, hogy viaskodtál önmagaddal mielőtt erre az elhatározásra jutottál. Ne aggódj hívlak ha megtudok valamit.-mondja Tibor, és barátságosan megsimogatja a kezét.

Elindulnak a régi épület felé, és miután elköszönnek egymástól bekopog Emeséhez. Húga a számítógép előtt ül és elmélyülten dolgozik.

– Emese, csak elköszönni jöttem be! Látom nagyon elfoglalt vagy!-mondja.

– Ne haragudj Helga hogy nem tudtam kijönni. Majd beszaladok hozzád a napokban.- köszön el tőle a testvére.

Pár nap múlva Tibor meglátogatja az otthonában és beszámol arról hogy a dokumentációk alapján mi történhetett a klinikán azon a kérdéses éjszakán.

– A „diszkós estén”, a klinika éjszakai ága élénken dolgozott. Nagy mennyiségű fájdalom csillapítóként használt kábító anyag került ki a gyógyszerszekrényből. Valamint Gabriella, éjszaka levezetett egy császármetszéses szülést is. Arra a feljegyzésre is ráakadtam, miszerint Berki Botond a rendőrségtől másnap délben, megtalált egy kis horgolt bébicipőt a tóparton. A cipőcske, szerinte, kiesett egy arra sétáló kismama táskájából. Ö eljuttatta Gabriellához, aki visszaadta azt jogos tulajdonosának.

– Ez nem igaz!- kiált felháborodva Helga.- Feljelentem a nyomozót mert hazudik, azt a cipőt én találtam meg, és tőlem vitte el!-mondja indulatosan. A professzor szokatlan szigorral beszél hozzá.

– Kérlek Helga csendesedj el, és őrizd meg a nyugalmadat. Megértelek, hogy ideges lettél, és igazad van. De most olyan komoly dolgokról van szó ami túl mutat ezen. A mi ügyünk nemcsak erről szól. Itt a klinika jó híre forog kockán, amit nekünk kell megvédenünk, és ehhez nagyon óvatosnak, és kitartónak kell lennünk. Kellő körültekintéssel kell kezelnünk minden információt. Tudnod kell hogy darázsfészekbe nyúltunk! mondja Tibor erélyesen, és így folytatja:

-Ha tudod is bizonyíthatóan, hogy hamis ez az állítás a mi célunk több ennél. Ilyen kis győzelemért nem fedjük fel, hogy nyomon vagyunk! Mi bármit mondunk csak akkor lesz hiteles, ha az események teljes összefüggését maradéktalanul be tudjuk bizonyítani Ehhez pedig az kell hogy a számítógépem korlátlan hozzáférése nyitva maradjon. A kiabálással és feljelentéssel nem megyünk semmire, csak ártunk magunknak. Azt már tudjuk, hogy egy rendőr hibázott. Most okosnak kell lennünk Helga. Mi figyelünk, és türelemmel várunk.-mondja a professzor.

Ülnek egymással szemben csendben. Tibor szólal meg újra:

– Jól tedd el a kis sapkát még szűkség lesz rá! Tudod szívem igaz a mondás! Türelem rózsát terem. Előbb utóbb minden rejtélyre fény derül!- fejezi be a professzor.

Ismét beköszönt a tavasz. Húsvét után a természet ébredésével lassan a vízpart is életre kel. De Helga mostanában a klinika kertjébe jár. Leül egy padra, és élvezi a tavaszi napsütés simogató sugarait. Közben a kertben pihenő, betegekkel beszélget.

Egyik alkalommal egy anyukára lesz figyelmes, aki babakocsiban egy kisbabát tol. A gyerek a hátán fekszik, és két pici lábával az ég felé kalimpál, melyre rózsaszín horgolt cipőcskét adtak. A telefonja után nyúl, és Tibort hívja.

– Gyere kérlek itt a nő a gyerekkel!-súgja.

Addig amíg Tibor odaér átsétál hozzájuk. Először az anyukát veszi szemügyre. Fekete haj, fekete szem, állapítja meg. Ezután belenéz a gyerekkocsiba. A gyermek szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű csöppség. Elkomorodik. A nádasban látott nőt véli felismerni benne! Ismerős tekintet néz vissza rá a babakocsiból. Szinte beleborzong.

– Egy asszonynak meg kellett halnia.- gondolja szomorúan, és nehezen szólal meg.

– Milyen szép baba! Itt született a klinikán?- kérdezi.

– Igen itt. Kontrollra jöttünk.-válaszol a nő.

Ekkor már Tibor is megjelenik, egy kérdőívvel a hóna alatt.

– Kedves anyuka,-kezdi gyakorlott módon.- Kérem foglaljon helyet körünkben, és engedje meg, hogy néhány rutinkérdést tegyünk fel önnek.- mondja miközben leül mellém a pad közepére.

A fiatalasszony a pad mellé állítja a babakocsit, és helyet foglal mellettünk.

– Pontosan mikor született a gyermek? Az asszony az általunk nyilvántartott nap, estjének, 22 óráját diktálja be.

– Milyen súllyal?

– Kettő kiló nyolcan dekával.

– Ki a gyermek anyja? Rövid csend következik, majd érkezik a válasz: örökbe fogadtuk.

– Ki a gyermek apja?

– A férjem John Wiliams..

– A híres teniszező?- kérdi Tibor.

– Igen ő az. Ö is kék szemű, és szőke hajú mint a kislányom.

– Meddig tartózkodott a klinikán?

– Én aznap jöttem be mikor megszületett Nórika. Nekem nem lehet kisbabám, ezért szerződést kötöttünk egy nővel aki kihordta a gyermeket. Nehezen találtuk meg Zsuzsát, aki a számunkra a legmegfelelőbbnek bizonyult. Több jelölt közül választottuk ki. Gabriella doktornő ismerőse mutatta be őket nekünk. A kiválasztás nem itt a klinikán, hanem egy magánlakásban zajlott. Miután sikerült megtalálni őt, legközelebb már itt találkoztunk vele a klinikán. Az anyagi ügyeket a férjem intézte erről a részéről ne kérdezzenek mert nem tudok rá válaszolni.

– Melyik orvosnál született a gyermek?

– Gabriella doktor nőnél. Ő felügyelte végig a terhességet. Zsuzsa minden hónapban vizsgálatokra járt klinikára. Ilyenkor mi is találkoztunk vele, ott, abban a lakásban ahol megismerkedtünk.

– Meg tudná adni ennek a lakásnak a címet?

– Igen. Itt van a tó közelében, a hegyoldalban.-és előveszi a noteszt. -Kővirág utca 7.- Diktálja a címet.

– Szép a kisbaba cipője! Dicséri meg Helga. Ön horgolta?-kérdi.

– Nem, az ajándék csomagban volt amit a klinikától kaptam. Előszór a cipőcskének csak az egyik darabja volt benne, de aztán másnapra előkerült a párja is. Sapkát, is ígért hozzá Gabriella, de azt mégsem kaptam hozzá!- mondja a nő. Pedig Zsuzsa azt is horgolt. Mikor találkoztunk vele, mindig nála volt a kézimunka csomagja.

Szeretném megvizsgálni a gyermeket, kérem ehhez fáradjanak be a szobámba. – mondja dr Grósz.

Kezet mos, előveszi az eszközeit, és megvizsgálja a babát.

A picivel minden rendben van. Készen vagyunk asszonyom!- mondja Tibor.

– Nagyon örülök professzor úr. A férjemmel minden vágyunk az volt hogy egy szőke hajú kék szemű kislányunk szülessen, és önöknél teljesült a kívánságunk. Köszönöm.

– Mi is köszönjük az együttműködését. Ezzel a vizsgálattal klinikánk statisztikai mutatóit mérjük, melyet az önök eredménye is javított. Kikíséri őket, és elbúcsúzik tőlük. Miután visszatér, becsukja az ajtót. Kiveszi a felvételt a rejtett kamerából, és mindkettőt bezárja a szekrényébe.

Helga elbúcsúzik a professzortól, és megkeresi a húgát, aki már hazafelé indul.

Gyere Helga haza viszlek. mondja. Beülnek Emese kocsijába.

Megtaláltuk az asszonyt aki örökbe fogadta a babát.- újságolja Emesének, és elmeséli neki a délelőtt történteket. Mi a véleményed?- kérdi tőle.

– Zsuzsa sikeres beavatkozáson esett át, a baba megfogant, és zavartalan terhességet követően, császármetszéssel megszületett a gyermek. Ennek során a kezdő orvosnő, Gabriella, műhibát követett el, ezért halt meg Zsuzsa Ezek dokumentált tények Helga.

Közben megérkeznek, és ő elbúcsúzik a húgától.

– Gyertek hozzám, majd nálam folytatjuk- mondja Emesének. Itt nyugodtan átbeszélhetjük az ügyet. Aggódok értetek, mert látom, hogy veszélyes kérdést feszegetünk. Tibort és téged is belerángattalak. Eleinte arról próbáltam meggyőzni magam, hogy csak rémeket látok. Most hogy egyre tisztábban kirajzolódik az igazság, féltelek benneteket, akik közöttük éltek. Kérlek, vigyázzatok egymásra!-mondja a nő

– Mondok még valamit Helga! De ígérd meg hogy nem aggódsz miatta!

– Mondd csak Emese, tudod, hogy ez az irántatok érzett szeretetből fakad!-feleli.

– Tibor elmesélte, hogy tegnap leült a számítógépe elé, és a számlázások közt nézelődött. A névkeresőbe beírta a Wiliams nevet, és megnézte mennyit fizetett a teniszcsillag. A számla tekintélyes összegről szól. Így már látjuk, hogy az új szárny működése jelentős hasznot hoz, és ezért fontos a klinikának. Ezen kívül még, több ilyen és ehhez hasonló összegű számlát talált.

De mikor erről beszélt a professzor, rögtön azt is hozzátette hogy:

– Mi orvosok az emberéletre tettünk esküt, és itt, egy ember életéről van szó!- Még arról is beszélt, hogy:

– Gabriellát felelősségre kell vonni ezért a tettéért!-.

Reméljük nemsokára a végére érünk az ügynek!- mondja búcsúzóul Emese. Arcon csókolja nővérét és beül az autóba.

Másnap délután Helgánál ülnek össze. Tibor az asztalra teszi a lejátszót, és végignézik a felvételt. Egy ideig csöndesen ülnek.

Helga szólal meg először.

– Zsuzsa horgolta a rózsaszín bébi kiegészítőket. Amikor utoljára bement a klinikára akkor még nála volt. Az egyik cipőcskét a szülés napján kapta meg a teniszcsillag felesége az ajándékcsomagban. -mondja.

– Így igaz válaszol a professzor. Másik tanút is találtam, és segítségül hívtam a jó cél érdekében. Sikerült sok titkot megfejteni. A klinikán minden fontos dokumentumot átnéztem, ami az ügyhöz tartozik. Ezeket a felvételeket jól elteszem és nem említjük senkinek hogy léteznek, csak végszükség esetén. Reméljük, hogy nem lesz rá szűkség.-mondja Tibor, miközben kiveszi a filmet a felvevőből. Kérlek benneteket, álljatok készenlétben, hogy részletesen elmondhassuk az eseményeket. Ám hölgyeim szükségem van a türelmetekre addig, amíg fogad minket az ügyészség. – mondja a férfi.

Lassan telnek a napok,Helga sürgetné az idő múlását. Pár nap múlva megszólal a telefon, és a professzor hangját hallja..

– Érted jövünk a húgoddal, és egy hölggyel.

Helga beül Tibor mellé az első ülésre, lába előtt Bodri fészkelődik.

A hátsó ülésen ül Emese, és mellette egy fiatal nő ül. Helga a hátul ülőket hallgatja.

Emese csendesen ült idáig. Már első pillantásra ismerősnek tűnt számára a lány, de idáig törte rajta a fejét, vajon honnan ismeri. Most eszébe jut és megkérdezi tőle:

– Ugye te vagy aki évek óta lent dolgozol az alagsorban! Te nagyon csendes ember hírében állsz!

– Igen én vagyok, Piroska a nevem.- érkezik a szűkszavú válasz.

– Soha nem beszélgettünk egymással, de mással is csak ritkán álltál szóba. Csak nem te készítetted elő a béranya szállítását?- kérdi tőle Emese.

– De igen. Én jól ismertem őt. Zsuzsának hívták.-válaszol Piroska. Ekkor mindannyian az utat nézik. Elakad a szavuk, és súlyos csönd nehezedik rájuk. Könny szökik a szemükbe, és a szemüket törölgetik. Már kezdik sejteni, hogy mi történhetett.

– Te találtad ki, a cipőcske elrejtését?-kérdezi tőle Emese.

– Igen.-válaszol a lány.

– Mi találtunk rá Bodrival.- szól közbe Helga.

– Meglett a sapka is?-kérdi Piroska.

– Igen, itt van nálam. Te egy bátor lány vagy Piroska. Amit én tettem, az csak csepp a tengerben, ehhez képest.!-teszi hozzá Helga, közben hátrafordul és hátranyújts a kezét.. .Mindkét hátul ülő eléri Helga kezét. Összekapaszkodnak és szorítják egymás kezét. Kimondhatatlan hála és meghatottság tölti el Helga szívét. Hát nem csak én izgultam végig ezt a hosszú időszakot!.- gondolja boldogan.

Nincs rá idő, hogy sokáig törjék ezen a fejüket, mert közben megérkeznek az ügyészség épületéhez.

A Főügyész már várja őket. Bezárul mögöttük a párnázott ajtó.

– Engedjék meg hogy bemutatkozzam, Keller Gusztáv fő ügyész vagyok.-köszönti őket.

Rövid ismerkedés, után helyet foglalnak egy asztal körül, Bodri ismét Helga lábamnál ül le.

– Kérem mondják el jövetelük célját.

Tibor vállalja a szóvivő szerepét.

– Szeretnénk elmondani egy szövevényes történetet, amely mindannyiunkat foglalkoztat, és visszás helyzetet teremt klinikánk életében. Hárman régóta a klinika dolgozói vagyunk, és nehéz helyzetbe sodródtunk. Kínos számunkra, hogy önt kell zavarnunk, de szeretnénk ha egymás közt elmondva tárhatnánk fel ezt a kényes ügyet.

– Kezdem az elején..-mondja elszántan dr Grósz.

-A klinikán tragikus körülmények között elhunyt egy asszony. Ö sikeres mesterséges megtermékenyítésen esett át, és ezt követően kontrollvizsgálatra járt hozzánk. A beavatkozás hátterében örökbefogadási ügy állt, mely nem orvosi tevékenység, de az tény hogy Gabriella doktornő ismerőse ajánlotta a béranyát Zsuzsát az örökbefogadóknak. Ő havonta járt ultrahang és labor vizsgálatokra hozzánk. Zavartalan terhesség után került sor a szülésre. Az éjszakai munkára, Gabriella doktornő volt beosztva. Az utolsó vizsgálat a magzatról és az anyáról azon a napon készült, melyen, a kis Nóra Wiliams megszületett. Ezen az estén mindannyian a kórházban voltak. Az archivált felvételek közt megtaláltam azokat a képeket, melyekből kiderül, hogy a végrehajtott császármetszés során Gabriella műhibát követett el, és a nő meghalt. Az éjszaka folyamán elszállították a klinikáról, és a doktornő utasítására, a vízparti nádasba vitték, majd ott hagyták. Ekkor ásták el a közelében a későbbiekben megtalált kis horgolt bébi kiegészítőket.

Az általam elmondottak hivatalosan dokumentált tények, melyeket tanúk igazolnak. Mi azzal a céllal jöttünk, hogy a tényállást közöljük önnel.

– Ne haragudjanak, hogy nem reagálok azonnal ügyészként.-mondja a férfi, -miközben a homlokát törölgeti,- de a feleségem is önökhöz jár. Gyermeket várunk. Mélyen érint a bejelentés. Természetesen azonnal a tárgyra térek, köszörüli meg a torkát a főügyész, és így folytatja.

– Kérem professzor úr, adják elő a részleteket!

– Először Piroskát kérdezem, azt a személyt, aki lehetővé tette, hogy most itt lehetünk, és hogy Bodri kutya nyomra vezetett. Ő Gabriella nevelt lánya.

A hosszú barna hajú kék szemű őszinte tekintetű lány komolyan néz Tiborra, aki így folytatja:

– Kérlek Piroska beszélj nekünk nevelőanyádról, és arról hogy milyen volt a kettőtök kapcsolata? -

– Mostohaanyám és én sokban különbözünk egymástól. Én is orvos szeretnék lenni, de anya nem enged be a kórtermekbe, csak az alagsorban dolgozhatok. Lemosom az elhunytakat, előkészítem őket az elszállításra. A klinikán zárkózott embernek tartanak, és ez igaz is. Gabriella titkolta, hogy ő az én nevelőanyám. Megtiltotta, hogy erről beszéljek. Azért tarthatta ezt fontosnak, mert ő nemcsak a nevelőanyám, de egyben a munkahelyi felettesem is.-mondja Piroska

– Te ismerted a béranyát?- kérdezi a professzor.

Én a béranyát személyesen ismertem. Zsuzsával a klinikán ismerkedtünk össze, amikor először járt itt. Vérvételre jött, és a labort kereste. Én igazítottam útba. Aztán még aznap, ismét összefutottunk a büfében. Leültünk, és hosszan elbeszélgettünk. Ettől kezdve minden alkalommal mikor a klinikára jött megkeresett. A büfében, vagy a kertben szoktunk beszélgetni. Ilyenkor mindig horgolt. A kisbabának készített cipőcskét, és sapkát. Korán megtudta, hogy kislány lesz. Beszámolt a magzat fejlődéséről, és mesélt nekem az életéről. Ő egy kedves, becsületes, egészséges fiatalasszony volt. Elmondta, hogy egyedül neveli a kislányát, aki betegen született. Az orvos szerint egy helyreállító operációval a gyerek meggyógyítható, de ezt a műtétet időben el kell végezni ahhoz, hogy egészséges felnőtt váljon belőle. Azért vállalkozott Zsuzsa a béranyaságra, mert a gyerek műtétjére gyűjtötte a pénzt. Persze erről a barátságról anya nem tudott! Ő nem szerette ha én bárkivel is szóba elegyedek!

– Zsuzsa is hozzád került mikor megtörtént a tragédia? – kérdi a professzor.

– Igen. Amikor megláttam őt, sírva fakadtam. Felhívtam anyát és megkérdeztem tőle mi történt vele? Ő azt válaszolta lejön hozzám. Letettem a telefont. Én tudtam, hogy azonnal cselekednem kell. Már felöltöztettem Zsuzsát. A ruhája zsebébe tettem azt a papírzacskót amiben a horgolt bébiholmikat tartotta. Most előhúztam. és gyors mozdulatokkal vettem ki belőle az egyik cipőcskét, és a kis sapkát. Csak egy fél pár gyerekcipőt hagytam benne. Tudtam, hogy Gabriella felületes. Megelégszik annyival, hogy belenézzen a zacskóba. Aztán majd újra összehajtja, és majd beleteszi az ajándékcsomagba. Így is történt. Miközben a zacskót hajtogatta, Gabriella csúnyán leteremtett. Azt mondta:

– A saját munkáddal törődj ha jót akarsz magadnak!- Majd mérgesen a hóna alá csapta a papírzacskót, és otthagyott. Bíztam benne, hogy még keresni fogják nála a hiányzó darabokat, és ezért ő is kerestetni fogja azokat Persze én kitaláltam a tervet, de egyedül nem vihettem volna véghez. Ehhez szükség volt másokra is. Gézát a sofőrt hívtam segítségül. Rábízták a munkám ellenőrzését. Az ő feladata a szállítás volt. Beavattam a tervembe. Magához vette a gyerekholmikat.. .Mostohaapámmal együtt indultak el a klinikáról mikor Zsuzsát elszállították. A parton a nádas előtt álltak meg az autóval. Mostohaapám a tetemet bevonszolta a nádasba, és a megbeszélt helyen hagyta, majd tájékoztatta Berki Botondot. Erről a helyről Géza sem tudhatott. Amíg Géza egyedül maradt, elásta a gyerekholmikat. Azt mondta ásott egy mély gödröt. Előbb a kis sapkát dobta bele, aztán kevés földet szórt rá, és fölé tette a cipőt. Mire mostohaapám előkerült, ő is elkészült. Mikor visszaértek Géza lejött hozzám, és a a fülembe súgta:

-Piroska a palackposta bedobva! Várjuk a megtalálót!-

Biztos voltam benne, hogy valaki keresni fogja a gyerek holmikat. Bíztam benne, hogy olyan ember találja meg, aki hajlandó lesz tenni érte, hogy kiderüljön az igazság. És így is történt. Örülök, hogy Bodri, és a gazdája Helga talált rájuk.- mondja a lány, miközben Bodri fejét simogatja.

Tibor továbbra is kézben tartja a cselekmény szálait, és most Helgához fordul.

Arra kérlek Helga hogy folytasd a történetet.

– El szeretném mondani, hogy számomra ez a megrázó történet, szintén tavaly augusztus végén kezdődött, és a mai napig is izgalomban tart. Elmeséli, hogy Bodri a parton hogyan ásta ki a cipőt, majd hogyan talált rá a halott nőre. Ezek után a rendőrnyomozó látogatásáról beszél, aki elvitte a cipőcskét. Elmondja, hogy Berki Botond rendőr nyomozó néhány nap elteltével diszkóbalesetnek minősítette, és drog túladagolásként zárta le az ügyet, azzal a megállapítással, hogy a bébicipő és a nő halála között nincs összefüggés. Pedig,- folytatja:- a cipőcskét a nyomozó tőlem vitte el, és átadta Gabriellának! Majd a későbbiekben Bodrival a kis sapkára is rátaláltunk ugyanott.- Miközben ezt mondja előveszi és kirakja az asztalra. Mikor Bodri észreveszi a kis horgolt sapkát, ugatni kezd Megnyugtatásul Helga megsimogatja őt.

Pillanatnyi csend után ismét Tibor kér szót.

– Helga szavait követően, szeretném folytatni a történetet.-

– A klinika új ága jelentős hasznot hoz, és jól működik, de Gabriella műhibát követett el, amit el akart titkolni.

– Igen, valamint további vizsgálat tárgyává válik az is, hogy Berki Botond nyomozó miért zárta le saját hatáskörében az ügyet.- válaszol Keller a főügyész.

Alaposan kivizsgáljuk a történtteket. Köszönöm önöknek a részletes tájékoztatást.

– Ha megengedi asszonyom a kis horgolt sapkát lefoglalom bűnjelként.- mondja a főügyész.-miközben egy átlátszó zacskóba helyezi azt. Ez a mozdulat Helgában rossz emléket ébreszt. Ekkor lehajol és együtt érzően megsimogatja a kutyáját.

– Jól van Bodri! Most már nincs semmi baj.-módja neki.

Az ügyészség a következőket állapította meg: Orvosi. szempontból műhibát találtak, az új részleg működése alatt. Nemzetközi elfogató parancsot adnak ki Gabriella doktornő és férje ellen, akik a vizsgálat megkezdése előtti napon, elhagyták az országot egy magán helikopteren.

A nyomozót jogköre túllépése miatt eltiltják munkaköre gyakorlásától,

A későbbiekben a klinikát egy újabb szárnnyal bővítik, ahol koraszülött ellátási osztályt nyitnak..

Így a Hegyi Klinika jó hírneve nem szenved csorbát, és a mai napig is működik a páciensek teljes elégedettségére.

Piroska örökbe fogadja Zsuzsa betegen született gyermekét, és gondoskodik arról, hogy a gyereket időben megműtsék.

BESLIN LÁSZLÓ

Katonadolog

Várpalotára vonultam be katonának, a tüzér laktanyába. Az öreg katonák voltak a kiképzők, akik az 1956-os események miatt három év múltán is „piszkos ellenforradalmárokként” vártak bennünket. A méltatlan fogadtatás után, „vesztegzárba” zártak és egy nagyon kemény, megaláztatásig fajuló úgynevezett egyes-harcos kiképzésben részesültünk.  Esténként, a takarodó után, a fárasztó kúszás-mászás és alaki foglalkozások után riadót gyakoroltattak velünk fél éjszakákon át. Azzal vigasztaltuk egymást, hogy majdcsak lesz valahogy. Lett is, mert vége lett a szadizó, embertelen kiképzésnek. A katonai alaki kiképzés, alapfeladatok után szortírozták az újoncokat különböző egységekhez. Hogy bennem mit láttak, nem tudom, de tisztes iskolára vezényeltek, tüzér bemérő szakra. A tisztes iskola egy éves időtartamú volt a laktanyán belül. Azt hittem, azt hittük valamennyien, vége a megaláztatásoknak. Azt gondoltam, a katonai szolgálat szakma. Majd rajparancsnoki és a tüzér bemérői szakmai feladatok megtanulására fordítják a legtöbb időt. Tévedtem, mert ezután következett csak az igazi fekete leves. Bevett gyakorlat volt az újonc katonák megalázása és ezt válogatott módon űzték.

   Rendszeresen „beszállt a gólya” a hálóterembe és széttúrta az ágyakat. Azt mondták a kiképző katonák, hogy nyitva felejtettük az ablakot, azért repült be a madár. Ez főleg akkor történt meg, ha kimenőre jelentkeztek az újoncok. Körülbelül másfél órát raboltak el így a szabadidejükből. Ez idő alatt rendet kellett tenni. Igaz, ha elhagyta a körletet az újonc, még korán sem volt biztos, hogy az utcára jutott, mert a kapuőrségen még át kellett jutni. Mindent kitaláltak a kiléptetés előtt: ellenőrizték van-e a katonánál tű, cérna, pótgomb, kimaradási engedély, költőpénz... Ellenőrizték, rendben van-e a ruházata? Ha mindent rendben találtak, ordítva kérdezte a kapuőr: óvszer van? Nincs?  Mehet vissza! Az eltávozás napján már kora reggel beindult a műsor. Közölték, ha a körletben hagyott, széken összehajtogatott ruhák egy millimétert eltérnek a hokedli méretének síkjától, az egész pakk az ágy mellett ér földet. Amíg katonás rend és tisztaság nem uralkodik a körletben, addig senki nem hagyhatja el a laktanya területét az újoncok közül, kaptuk a rendre utasító kioktatást. Délutáni eltávozás előtt a körlettakarítás, a „betonpadló” felmosása elmaradhatatlan feladat volt. Addig nem utazhattak haza, míg az öregkatona meg nem szemlélte és jóvá nem hagyta a körletrendet, a tisztaságot.

- Nem úgy kell azt katona, - fröcsögte egy tizedes, és három-négy vödör vizet öntött a 20-30 ágyas körletben az ágyak alá.

Mire végeztünk a rendrakással aznap délután Várpalotáról már nem indult vonat Budapest felé, vagy csak késő este. Én nem voltam szerencsés. Egyszer sem engedtek eltávozásra. De ennek már külön története van.

Egyik délután a rajparancsnokunk, egy őrvezető megkérdezte, hogy vannak-e a rajban olyan katonák, akik a civil életben néptáncoltak? Cseles kérdésnek tartottam, de úgy voltam vele, jelentkezek. Előfordult, hogy a jelentkezőnek „konyhamalacnak” kell mennie, (a konyhán krumplit pucolni), vagy udvart takarítani, teljesen mindegy. Már ismertük ezt a trükköt.

Az életnek a humorosabb oldalát fogtam fel, mert másként megbolondultam volna. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy rendben van. Nem volt átverés – kivételesen.

- Maguk hatan itt maradnak – adta utasításba az őrvezető, a többieknek oszolj! – szólt a parancs.

Arról tájékoztatott bennünket, hogy a kultúrházban van egy lány tánccsoport, és férfi táncosokra van szükség. Közölte velünk, hogy elintézi a kimaradási engedélyt és másnap, a kiképzés után jelentkezzünk a városi kultúrházban, a néptánc próbán.

Szerintem a kiválasztottak közül többen nem néptáncoltak soha. Én néhányszor jártam a vásárhelyi népi együttes próbáin, ahol a Subavásár című darabot gyakoroltuk, de én csak díszlet voltam, beöltöztem és a színpadon kellett sétálnom, ahol a félhivatásos táncosok csapkodták a bokájukat, pörgették a táncos lányok szoknyáját.

    A másnapi kiképzés után megérkeztünk a kultúrházba. Amikor beléptünk a terembe, a lányok összedugták a fejüket, közben szemrevételeztek bennünket, mint a vásárban az eladásra váró csődöröket szokták a kupecok. Nem sokkal később meghozták a döntést. Nagy szerencsém volt, a legszebb lány engem választott. Ildikónak hívták, tizennyolc éves, elkényeztetett egyke volt, mint később megtudtam. Csinos, jó alakú, lány volt szép arccal. Ívelt szemöldöke, szőkés-barna haja, kék szeme, formás orra és szája volt. Ott derült ki, hogy heti három próba lesz kiképzés után, este kilencig kaptunk ezeken a napokon úgynevezett kimaradást. Általában fél kilenckor fejeződtek be a próbák. A Kultúrház közelében volt egy fabódés kimérő, forralt bort lehetett kapni. Kilencig 3 dl forralt bor még belefért az időbe, jól is esett a téli havas, szeles időben a meleg ital. Mindjárt rózsaszínben láttuk a világot.  Örültünk sorsunk jobbra fordulásának. Szép lányok, forralt bor, három óra szabadság heti háromszor.

Irigylésre méltó dolognak tűnt. Erre nem számítottam, bár arra is gondoltam: lehet, hogy korai az öröm. Lehet, ez lesz a vesztem. Bár önbizalomhiányban nem szenvedtem, nem tartottam magam szerencsésnek soha.

Körülbelül 10 perces gyaloglás után már a laktanya kapujában baktattunk a körletünk felé. Vacsorát nem kaptunk, nem intézkedett senki, hogy tegyék félre nekünk, hatónknak.

A második héten már nem volt olyan rózsaszínű a világ előttem. Szerencsétlenül alakultak a dolgok. Megtudtam, hogy a rajparancsnokom, az őrvezető úr fülig szerelmes az én táncos lábú leánykámba, aki ugye engem választott párjául, nem én őt.

- Hogy van Ildikó? – kérdezte tőlem nem túl barátságosan egyik esti próba után.

- Köszönöm jól – válaszolt vigyorogva az előzőleg általam elfogyasztott kétszer három deci forralt bor helyettem.

- Na, akkor dobja rá magát a felmosórongyra - utasított ellentmondást nem tűrő hangon az őrvezető elvtárs -„úr”. Én vagyok az ügyeletes, ellenőrizni fogom, hogy a folyosó, a lépcsőház, a WC, a mosdó tiszta-e? – replikázott. Addig nincs lefekvés, míg én nem adok rá engedélyt – közölte velem. Na, úr nem volt ez biztos – gondoltam, egy hülye, bunkó prosztó, de kimondani nem mertem. Azért nem azt mondtam, hogy paraszt, mert a paraszt embereket tiszteltem. De őt nem volt okom tisztelni.

- Értettem! – mondtam röviden, némi éllel a hangomban, amiből következtethetett arra, hogy nem lelkesedek az ötletért.

Csak az idő meg ne álljon,- gondoltam magamban, - a többi nem számít. A szabadság mindent megér. A többiek már az igazak álmát aludták a hálókörletben, miközben én a takarító mesterséget gyakoroltam. A takarítás is egy szakma, ezzel ütöttem el a dolgot. Másnap újra próba.

Megkérdeztem Ildikétől,

- Hogy is van ez? Úgy tudom, hogy a főnököm a szerelmed, és elég barátságtalan velem, mióta tudja azt, hogy együtt táncolunk.

- Ne foglalkozz azzal, hogy mind mond. Engem már nem érdekel az őrvezető úr. Nem volt köztünk szorosabb kapcsolat sohasem, csak barátnak tekintettem őt, de mint férfi soha nem érdekelt. (Ildike, azt gondolhatta, hogy féltékeny vagyok a férfire, de nem magyarázkodtam.)

Telt az idő, de mi csak barátok maradtunk, sosem randevúztunk. Gyakorlás után, 3 dl forralt bort felöntöttünk a garatra, majd irány a laktanya. Kimaradást hétvégére soha nem kértem, mert tudtam, hogy a rajparancsnokom az első lépcsőfoknak számít a döntésnél. Biztos voltam abban, hiába kérek kimaradási engedélyt, úgysem fogja javasolni a századparancsnok felé annak kiadását.

A laktanyába történő esti bevonulás után sosem mulasztotta el megkérdezni a rajparancsnokom:

- Ildike hogy van?  

„Szeretett” parancsnokomnak soha nem magyarázkodtam, mindig ugyanazt válaszoltam:

- Köszönöm, jól.

Szemmel láthatóan bosszantotta ez a rövid, nyugodt válasz. Már előre tudtam, mi következik. Túlórázás, takarítás… Felmerült bennem, hogy kell ez nekem? Aztán arra a következtetésre jutottam, nem futamodok meg. Katonadolog és kész.

Sorstársaim már régen nyugovóra tértek.  Több alkalommal észrevettem, hogy ügyeletben lévő őrvezetőmnek alkohol szagtól bűzlik a szája. Most már egyre durvább formáját választotta szadista hajlamainak kiélésére.

A már rögeszmésen féltékeny férfi a felségterületét féltő hím oroszlán benyomását személyesítette meg. Azért, hogy kitöltse rajtam sértett férfiassága minden sérelmét, tagolatlanul ordította, hogy terepszínűre kell felmosni a követ. A földszintet, az első emeletre vezető lépcsőket – itt volt a hálókörletünk-, a mosdókat, a vécéket. A terepszín azt jelentette, hogy amikor végeztem az emeleti folyosóval, akkora felszáradt a földszinti kő, vagy a lépcső, akkor az már nem is volt terepszínű.

- Kezdje, előröl! – utasított.

Tevékenységem során gyakran megkérdezte: tényleg jól van Ildike?

- Tényleg jól van- válaszoltam. Ettől felbőszült.

- Na, akkor egy kicsit mozgassa meg magát, mert már virradni kezd- tett egy pimasz megjegyzést.

Néhány hónap eltelt, néhány hónapig tűrtem. Már kezdem unni a megalázó helyzetet, és azon gondolkodtam, hogy ebből a slamasztikából hogyan tudok kijönni. A katonatársaim is mondogatták, hogy valamit tenni kellene, mert a helyzet tarthatatlan. Kialvatlanul ébredtem reggel. Tudtam, hogy már nem sokáig bírom játszani a „hülye gyerek” szerepét. Nem olyan házból való vagyok én, akit csak így a földbe lehet döngölni, Ildikónak viszont soha nem panaszkodtam arról, hogy mit tesz, tőlem biztosan nem tudott a dolgok elfajulásáról.

Már tavasz közeledtét vártuk. A hóesést, ólomeső váltogatta. A helyzet – ha lehet mondani - még rosszabbra fordult, akár az időjárás. A csoportos, embertelen bánásmód mellett ez a féltékenységi dráma és a megkülönböztetett bánásmód egyre terhesebb volt számomra.

Megfigyeltem, a hangulatom, mindig olyan volt, mint az időjárás. Tudtam, hogy a „derűre ború jön” – a közmondás szerint is. Ezen az estén zord, szeles időben bandukoltunk a laktanya felé. Elmaradt a forralt bor szürcsölgetése is. Rossz volt a hangulatom, megéreztem, hogy valami rossz fog történni. A süvítő szél átfújta a katonaköpenyemet, vad táncba kezdtek a fákról letarolt feketére fagyott, még meglévő falevelek. A csípős, szeles hideg vörösre festette az orromat, arcomat, a kezembe fagynak foga csapott. Ilyen állapotban érkeztünk a laktanyába este kilenckor. Éhesen, szomjasan, elcsigázottan. Szerencsétlenségemre a rajparancsnokom volt ekkor is ügyeletben. Amikor meglátott, rám mordult, mint egy véreb:

- Álljon meg katona! Elfelejtett tisztelegni - vicsorogta felém. Gémberedett ujjaimat a halántékomhoz, a sapkám széléhez emeltem – így köszöntöttem - szótlanul.

- Tegye le a kabátját, sapkáját és jelentkezzen nálam- utasított. - Most eltávozhat! – pattogott a hangja.

Néhány perc múlva megjelentem a színe előtt. Az italtól eltorzult arcát láttam, a szája habzott, úgy kérdezte gúnyosan:

- Van fogkeféje, katona?

- Jelentem van- válaszoltam halkan.

- Na, akkor hozza magával a takarítóeszközt, a felmosóruhát, vödröt és a fogkefét, amellyel majd a WC kagylókat kell kisúrolnia, meg a vizelde kagylóit. Világos voltam, katona?- ordította magából kikelve.

- Értettem, amit mondott, nem kell ordítania, mert nem vagyok süket – válaszoltam.

A féltékenység és az elfogyasztott alkohol elvette az eszét – gondoltam.

- Ha nem akar hadbíróságra kerülni, a parancsomat hajtsa végre! – üvöltötte.

Ordibálása behallatszott a hálókörletbe. Valószínűnek tartottam, hogy a katonatársaim belesápadtak abba a tudatba, hogy mi fog történni, ha ez így folytatódik. Bementem a körletbe, de a fogkefémhez nem nyúltam. Azt már nem!- határoztam el. Valamelyik katona, félálomban mondta is, hogy „vágd pofán azt az állatot!” Kimentem a körletből. Megkerestem a takarítóeszközöket. A hideg jeges szél süvített a körlet ajtaja alatti ujjnyi résen, amely végigfutott a folyosón és a lépcsőházban. A sötét éjszakában jeges eső verte az épület falát, a meg-megerősödő viharos szélben megremegtek az ablakok. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. A lelkem is háborogni kezdett, akárcsak az időjárás. Az idegeim pattanásig feszültek. Éreztem, hogy valami szokatlan dolog fog történni. Éreztem a veszélyt. Villámok cikáztak a sötét éjszakában, amelyet mennydörgés követett. Villámok, villámok hátán, mennydörgést mennydörgés követte. A pokol tüze sem ilyen félelemkeltő, mint ez az éjszaka. Ezt gondoltam.

Már éjfél elmúlt, amikor a szürke betonfalakkal határolt nagy mosdót töröltem fel vizes, kicsavart, felmosó ruhával. Kinyílt a fürdő ajtaja és a részeg őrvezető eltorzult, habzó szájjal kérdezte:

- Ildikó jól van, katona?

- Köszönöm jól - volt a megszokott válaszom úgy, hogy fel sem néztem.

Ekkor odalépett elém, a betonon, a követ törlő jobb kézfejemre lépett jobb lábas csizmájával.

Az érdes csizmatalppal, - úgy ahogy a még parázsló csikket el szokták taposni az ilyen állat, tuskók. Csizmájával félkörben csavart kettőt, odapasszírozta a tenyeremet a betontalapzathoz.

Hatalmas düh kerített hatalmába. Kirántottam a kezemet a csizmatalp alól úgy, hogy a csizmatalp leszántotta a kezem tetejéről a bőrt.  Vérezni kezdett a kezem. Ahogy kirántottam a csizmatalp alól a kezemet, ugyanazzal a mozdulattal az arcába sújtottam jobb kézzel. Amekkorát csak tudtam. Hanyatt vágódott részegsége és az őt ért ütés miatt. Bevágta a fejét a mosdó oldalsó betonfalába. Lába a frissen felmosott kövön megcsúszott, hanyatt vágódott és odacsapódott a feje a betonalapzathoz. Elájult. Mindkét füléből és az orrából folyt a vér. Mint később kiderült, koponyaalapi törést szenvedett el. Felültettem az alélt őrvezetőt, hátát a falhoz támasztottam. Rohantam az ügyeleti telefonhoz. Felhívtam az ügyeletes tisztet. „Jelentem a tisztes iskoláról hívom. Nagy baj történt.” Kértem, hívja a mentőket! “Az ügyeletes őrvezető a fürdőben eszméletlenül fekszik, elesett, vérzik a füléből és az orrából a vér.”

Rohantak a mentők, rohant az ügyeletes tiszt. Az alvó katonák közül is kiugrottak néhányan az ágyukból a nagy hangzavar miatt.

Csak a lényeget mondom: Engem, 72 órás őrizetbe vettek, röviddel az eset után a fogdában találtam magamat. Elismertem ugyanis, hogy nagy valószínűség szerint okozója vagyok az őrvezető balesetének. Le sem tagadhattam, mert ott voltak az árulkodó jeleket a kézfejemen.

Másnap gyorsan híre ment az esetnek a laktanyában. Ezt onnan tudom: a fogdaőrtől vizet kértem, mert az idegességtől és az átélt traumától kiszáradt a torkom. Két vödör vizet öntött be a zárkámba, az öreg katona, az őröm, azzal a szöveggel, hogy tessék, oltsad a szomjamat. Az első vödör víz után megkérdezte, kérek-e még vizet? Nem válaszoltam, ennek ellenére még egy vödör vizet beöntött a zárkámba.

A szám ki volt száradva, olyan voltam, mint az ázott egér. Két nap múlva megérkezett a katonai ügyész, a vallatóm.

Barátságos, ötven év körüli katona, őrnagyi rendfokozattal. Türelmesen végighallgatta vesszőfutásomat. Megígérte, hogy kihallgatja a katonatársaimat.

Szóba kerültek a „megpróbáltatások”, az a megszámlálhatatlan gonoszság, amit az újoncoknak át kellett élniük.

A tényleges cselekmény taglalásánál szándékosan „nem emlékeztem pontosan” mi történt azt követően, hogy parancsnokom összetévesztette a kezemet egy cigarettacsikkel. Nem tartottam kizártnak azonban, hogy a részeg őrvezetőt megütöttem. – az a néhány perc kiesik az emlékezetemből. – ezzel védekeztem.

Elmeszakértőt vontak be a vizsgálat során, aki megállapította, hogy: „ …a fokozott stressz, a sorozatos megaláztatások, és egyéb traumák hatására kialakulhatott nálam egy olyan állapot, amikor nem voltam a beszámító képességem birtokában, így a cselekmény társadalmi veszélyességét nem tudtam felmérni.”

A szakértő szerint akkor sem vagyok büntetőjogilag felelősségre vonható, ha bebizonyosodna, hogy a kifogásolt cselekményt én követtem el. Megszüntették ellenem a nyomozást. Kiengedtek a fogdából.

Nem formáltak az esetből nagy hírt, gondolom azért, mert féltek attól, hogy híre megy annak a nagy disznóságnak, amit az újoncokkal elkövettek a laktanyákban.

Védték a katonaruha becsületét - szerencsémre. Visszakerültem három nap után az alakulatomhoz.

Néhány hónap után hallottam a jó hírt, hogy az őrvezető meggyógyult, de nem tartották alkalmasnak a továbbiakban katonai szolgálatra, így körülbelül hat hónappal előbb leszerelt, mint öregkatona társai.

Mielőtt a civil ruhájában elhagyta a laktanyát, felkeresett és azt mondta:

- „Bocsáss meg, nem hibáztatlak, elvette az eszemet a szerelem.”

- Sajnálom, ami történt. Remélem teljesen, egészséges lesz. Teljes gyógyulást kívánok

- Úgy legyen - válaszolta.

Kezet fogtunk, úgy férfiasan és elment. Még visszaszólt: „Katona dolog, ne is törődj vele.” 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A Sintér                                                                                                

Végre hazaköltözhettem. Áthelyeztek a hódmezővásárhelyi rendőrkapitányságra járőri beosztásba.

Új munkahelyemen vegyes érzelmekkel fogadott az új parancsnokom. Egy problémás embert kaptak, ez volt a summázott véleményük rólam.

Úgy éreztem, hogy az áthelyezés fordulatot jelent az életemben, zöld utat kaptam, tiszta lappal indulhattam. Ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani, ebben biztos voltam.

A nappali órákban általában egyedül kellett járőrszolgálatot ellátni, az esti órákban és éjszaka páros járőröket indítottak a kapitányságról.

Volt gépkocsizó járőrpáros is, de a legtöbb esetben a rendőrjárőr kerékpárral teljesített szolgálatot a mezővárosban. Részben, mivel gyorsabban értük el a problémás helyszíneket, másrészt kényelmesebb is volt. 

A szolgálati vezényléseknél nem vették figyelembe, hogy gimnáziumba járok esti tagozatra. Csak akkor tudtam bemenni a konzultációkra, amikor nem voltam szolgálatban.

Elhatároztam, hogy bármilyen probléma megoldásához küldjenek is ki, soha nem fogom azt megmondani, hogy ilyen ügyben még nem jártam el önállóan. Ha ezt tenném, kialakulna körülöttem egy bizonyos fokú bizalmatlanság.

A váltásparancsnok egy magas, ötven év körüli főhadnagy rendfokozatú, szimpatikus, kiegyensúlyozott férfi volt. Mikor intézkedésre küldött, elmondta, hogy mi a feladat, majd megkérdezte van-e kérdés. Mindig azt válaszoltam, nincs.

Egyik nappali szolgálatom alkalmával arra utasított, hogy kerékpárral menjek ki az Orosházi út közelében lévő, téglagyár melletti tanyára. Ott várjam meg a sintért. Elmondta, hogy a tanya tulajdonosa többszöri felszólítás ellenére sem oltatta be a kutyáját, ezért az állathoz sintért kell hívni, hogy elvigye.

Mivel a kutya tulajdonosa kijelentette, hogy agyonüti a sintért, ha a négylábút megpróbálja elvinni, ezért a közigazgatási szerv rendőri biztosítást kért a sintér védelmében.

- Értette a feladatot? - kérdezte a váltásparancsnok.

- Értettem – válaszoltam.

- Akkor hajtsa végre! Figyelmeztetem, hogy magának a kutyával nem kell törődni, csak a sintér védelmével, világos?

- Világos.

Kihajtottam kerékpárral a megadott címre, amely Székkutas irányában egy külterületen, a téglagyárral szemben, a kövesúttól körülbelül háromszáz méterre volt. Egy kitaposott kocsiúton lehetett eljutni a bekerítetlen tanyatelekre.

Hangos kutyaugatás fogadott, ahogy haladtam a tanya irányába.

Az udvaron egy földbe döngölt karó tetejére volt egy drót rögzítve, a drót másik végét a góré oldaldeszkájához rögzítették. Ezen a dróton szaladóra volt fűzve a kutya lánca, a lánc másik vége a kutyaörvhöz kapcsolódott, amely az állat nyakán volt.

Amikor megérkeztem, a tulajdonos házaspár már a ház előtt állt, arra vártak, hogy odaérjek.

Heves kutyaugatás közepette próbáltam megmagyarázni, hogy mi járatban vagyok, mi a feladatom.

- Tudjuk, - mondták mindketten - megkaptuk az értesítést a tanácstól.

A kutyát az ugatás abbahagyására utasította a gazda. Csend lett.

- Remélem nem lesz semmi baj. –fejeztem ki aggodalmamat. - Már látom, hogy érkezik a sintér is, kerékpárral.

A sintér negyvenöt év körüli, középmagas, pirospozsgás arcú, de sovány kiugró arccsontú férfi volt. Szemén magas dioptriaszámú szemüveget viselt.

A biciklijén nagyméretű széles csomagtartó volt, a vázra a kerékpár hosszanti irányában kötéllel elöl és hátul egy hajlékony drótból álló, csúszó hurokban végződő eszközt rögzített.

Mint megtudtam, ezzel szokták befogni az elkóborolt kutyákat a közterületeken.

Odaérkezésekor a láncra kötött kutya vad acsarkodó ugatásba kezdett. Vicsorgatta a fogait, az ugatástól habzott a szája. Többször felugrott a földről, nekilendült, hogy az idegen torkának ugorjon, de a futóra erősített kötél mindig visszarántotta.

- El kell szállítanom a kutyát - mondta a köszönés után.

- Vigye, ha tudja – mondta csendesen, kárörvendően a gazda.

A felesége sírva beszaladt a házba, nem tudta, nem akarta nézni a történéseket.

A sintér nyugodt maradt. Kényelmesen leoldozta a kerékpár csomagtartójáról a felcsavart kötelet, vagyis a kötöző zsinórt, majd az említett csúszó hurokban végződő célszerszámot.

A kutya továbbra is, szinte extázisba esve vicsorgott, ugatott, támadott, visszahuppant a földre, újra nekirugaszkodott, de a drótkötél visszarántotta.

A sintér nyugodt léptekkel elindult a kutya felé.

A kutya támadólag felé ugrott. Fogát vicsorgatva ugatott, habzott a szája. A sintér közelített felé. Maga előtt tartotta a célszerszámot.

A kutya elcsendesedett, az ugatás halkult, majd sírós-vonyítás tört ki a torkából.

Lábai reszkettek, mint a nyárfalevél.

- Na, nem lesz semmi baj, nyugodj meg - mondta a kutyának nyugodt, dörmögő hangján a sintér, majd leguggolt és az állat nyakába akasztotta a dróthurkot. A még mindig reszkető kutyát felnyalábolta, mint a kisgyereket szokta az édesanyja. Magához szorítva ölbe vitte a biciklijéhez.

A kutya érezte, tudta, hogy veszített. Megtört az ellenállása. Tűrte, hogy a sintér a kötelekkel rögzítse a csomagtartón, szakszerűen, hogy le ne essen.

A nyakán is körbetekerte a kötelet.

- Vigyázzon, meg ne fulladjon – mondtam aggodalmasan.

- Dehogy fullad meg, nem lesz semmi baj vele.

- Ha kifizették az oltási díjat, az erről szóló igazolás bemutatása után visszahozhatják kedvencüket a telepről - intézte szavait a gazdához.

A mai napig nem tudtam elfelejteni ezt az esetet. Nem hallottam még ilyen történetet soha. Persze, kutyánk sem volt, így nem is lehetett tapasztalatom kutya-ügyben. Ahogyan a sintér a kutyával bánt. Ahogyan a támadó kutya magatartása pillanatokon belül megváltozott, ahogy közeledett hozzá a sintér. Láttam, reszkető félelem uralkodott el a kutyában. Ahogy a sintér, mint egy kisbabát, magához ölelte és a kutya tűrte, hogy a csomagtartóra kötözze. Ilyet még életemben nem láttam.

A kutyatartó társadalom tagjai biztosan ismerik a rejtélyt, én még ma sem.

Eliza Beth

Hajszolt álomban

Tágra nyílt szemmel virrasztott. Az ablakon beragyogó ezüstös holdfényben kedvese kisimult arcát nézte és tudta, nem lesz sokáig ilyen nyugodt. Hamarosan elkezdődik, mint már annyiszor, de most neki is vele kell tartania. Nem, ez így nem igaz, nem kell, ő maga akarja. Túl sokszor látta szerelmese kínba torzult arcát, vonagló testét, túl sokszor hallotta gyötrődő hangját, miközben a lelkét uralni akaró démonokkal küzdött.

Ma másként lesz. Segítenie kell neki, mielőtt legyőzi a téboly. Tudja, érzi, hogy fogy az ereje, s bár ma még képes megzabolázni az álmait tépő szörnyeket, ki tudja, meddig verheti vissza támadásaikat. Egyre sűrűbben jönnek. Talán egyre többen is. De ma ketten veszik fel velük a harcot, bár a férfi még nem sejti, hogy a mai csatában lesz hátvédje. Ráér megtudni. Úgysem engedné, hát inkább nem kérdezi meg. Csendesen várakozott.

Először a szemhéja rebbent meg, percekre megmerevedett a teste. Hát itt vannak újra! De ma nem húzódik félre, mint máskor, ma ő is átéli a borzalmakat. Ketten könnyebb lesz, bizakodott. Fejét kedvese mellére hajtotta, hallgatta vadul kalapáló szívét. Jobb kezének ujjait összefonta a férfi bal kezével, és lágyan beszivárgott az álmába.

Adriel körül tömör, fekete árnyak tolongtak. Elnyelték a fényt, megkísérelték magukba szívni a vakon botladozó férfit. Ő ellenállt, láthatatlan ágakra görcsült kézzel kapaszkodott a semmiben. Tüdeje levegőért sípolt, dobhártyáján rettentő hangok robbantak. A bensőjében élő rémült kisgyermek némán sikoltott, védekező magzatpózba zárkózott. Hiába húzta össze magát, az árnyak hozzá-hozzáértek, nyúlós-ragadós csápokkal undort keltve az érzékeny lélekben. A férfi hirtelen csapott hátra, kihúzta magát, ökle elzúgott Darina orra előtt. A lány kissé hátrahőkölt a váratlan mozdulattól. Meghátráltak az árnyak is, teret engedve az új borzalomnak.

Zuhantak. Nem volt sem fenn, sem lenn, nem volt alja, sem teteje a feneketlen kútnak, csak a zuhanás torokszorító érzete. Adriel szédülten vonaglott, de most az árnyak sem adtak támpontot. Eltűntek, szétfoszlottak, csak suttogó hangjuk ígérte visszatértüket.

Darina kedvese mögött repült. Nem akart hozzáérni, még nem. Még nincs rá szükség. Nem került eléje, úgysem látná hatalmas pupilláival, melyek most csak a rémítő semmi feketeségét érzékelik. Szeretlek! – sugározta felé az üzenetét, s a gondolattal forró aranysugár indult ki a testéből. Körbefonta Adrielt, sűrű páncélt szőve köréje. Zuhanásuk lelassult, lebegtek.

Átmenet nélkül jött a váltás. Tömény, tapadós masszában dagonyáztak. A férfi léptei belesüllyedtek a mocsárba, s minél jobban kapálózott, annál erősebben vonzotta őt a mély. Lába köré gusztustalan csápok tekeredtek, a legősibb gonosz megfoghatatlan, eltéphetetlen pókfonalai. Adriel harcolt. Mindkét kezében éles késekkel tépte-szaggatta a visszatért árnyakat. Pengéi belemerültek a sok apró borzadályba, akadálytalanul áthatoltak rajtuk, kettészelve felhőtestüket. Üvöltött, de hang nem hagyta el a torkát.

Az árnyak meg csak szaporodtak, mintha a férfi rémületéből kelnének életre. Már nem vonultak vissza, rátapadtak a bőrére, ráültek a fejére, nyomták le, bele a buja masszába, ami játszott tehetetlen áldozatával. Néha lazított a semmiből font köteléken, éppen csak annyira engedve felfelé rugaszkodni a férfit, hogy elhiggye, kiszabadulhat, aztán halálos szorítással fonódott a nyakára.

Most! – döntött a lány, és átölelte szerelmesét. Érintése nyomán szikrák pattantak, fény gyúlt, és az árnyak visongva húzódtak vissza. Adriel lefeszítette magáról a torkát fojtó rémséget, teleszívta a tüdejét friss levegővel, lesöpörte az utolsó sötét foszlányokat. Szívverése lelassult, a füle sem dübörgött már, arca kisimult. Mozdulatlanul lebegett az aranycsillámos fénytenger felszínén. Töltekezett. Lelke egyensúlyba került. Darina mosolyogva nézte, aztán észrevétlenül távozott az álmából.

Tágra nyílt szemmel virrasztott. Az ablakon beragyogó ezüstös holdfényben kedvese kisimult arcát nézte és reménykedett, hogy eztán már mindig ilyen nyugodt marad.

Nyolczas Marcsi

Állati

Készen vagy? Nem szeretnék elkésni. Elégedetten néz végig magán, csillogó felső, szőrme mellényke. Bőrhatású fekete nadrág, patája ragyog. Nyaklánc, karperec, smink, púder, parfüm. Mehetünk. Őzike indulásra kész. Szarvas még öltözködik. Annyit tollászkodsz, mint egy kakadu. Nem haragszik Őzike, csak már nagyon izgatott.  Végre eljutnak a színházba, és megnézik  az Óz a csodák csodáját. Élvezheti ezt a légkört. Itt  minden csillog, ragyog, arany és bársony. Boldogan nézelődik az öltönybe bújt Szarvas oldalán. Büszke csinos párjára. Ők még azt vallják, hogy a színházban  ünneplőben kell megjelenni.  Előttük egy fiatal pár ül, Zsiráf és barátnője, Láma. Egyáltalán nem illenek össze, gondolja, és ellenáll a kísértésnek, hogy ezt Szarvas fülébe súgja. Azt hinné, hogy irigykedik.  Zsiráfon egy norvég mintás pulóver van, mint aki a hegyekbe indul éppen síelni.  Arca vörös, hosszú nyakán izzadságcseppek gyöngyöznek. Lámán fehér garbó. Egymáshoz öltöztek.  Összebújnak. Őzike így tőlük nem sokat lát Dorothyból.  Hol a Láma füle mellett, hol a Zsiráf hóna alatt kukucskál a színpad felé. Egyszer csak megélénkülnek Zsiráfék, nevetgélnek, mutogatnak.  A mellettük ülő Lajhár el-elbóbiskol, feje lebicsaklik, mulatságosan jobbra-balra gördül.  Épp a gonosz keleti boszorkány feje tetejére pottyan a házikó, csak a piros cipős lába látszik ki alóla, mikor oldalról egy hatalmas, sötét árny közeledik. A zseblámpás jegyszedő elveszik a termetes Oroszlán takarásában. Persze az első sorba, középre szól a jegye. Mintha hullámozna a Balaton, felállnak az ott levők, hogy elengedjék a nagy sörényest, majd leülnek. Jó, hogy ez zenésdarab, mert ha látni nem is lát mindent Őzike, legalább hallja a szép dallamokat.   Egyszer csak balról valami világosság látszik. A Majom mobilja villog. Még szerencse, hogy le van halkítva. Pöttyös ruhájában ide-oda mocorog, két kézzel nyomogatja, érintgeti okos telefonját, levelez valakivel. Biztos halaszthatatlan. Őzike csodálja a  kézügyességét. Közben  a  színpadon  Dorothy Totóval halad a sárgaköves úton, és  találkozik a Madárijesztővel. Ekkor a Szarvas mellett  ülő  Vadkan  csipszes zacskót vesz elő. Rángatja, tépázza. Mikor végre nagy zizegéssel sikerül kinyitnia, nekilát a csemegének. Ropogtatva rágcsálja, hullik a morzsa bársonyszékre, a szőnyegre.  Kitart a zacskó tartalma egészen a Bádogember találkozásáig.  Már majdnem odaérnek Smaragdvárosba, mikor Vadkan megszomjazik, és pisszegve kinyitja az üdítős flakonját. Szürcsölve iszik. Glugy glugy.  A Gyáva oroszlán színre lépésekor, nézőtéri rokona felpattan ültéből, átcsörtet a többieken. Feldúltan végigszáguld a sorok közt, és kirohan. Az önérzetével  ne játszanak.  Megérkeznek Ózhoz.  Minden vágy teljesül.  Az Őzikéé is.

Tíz deka, vékonyan!      

Ügyetlenségből, figyelmetlenségből sokszor csináltam hülyeséget. Előfordul, hogy csinálok manapság is. De a gyerekkorombeliek felrémlenek bármikor, sőt kísértenek álmomban. Budapesten laktunk, vagyis a nagy Budapest területén. Azaz a külvárosban, ahol semmi sem látszott a városból. De a vidéki életből  se kamatoztattunk semmi jót. Bár kertes házban laktunk, szüleim értelmiségiek lévén, nem értettek a földműveléshez. De ha konyítottak is volna valamit a zöldségek termesztéséhez, akkor se lett volna rá idejük. Anyám magyar, történelem szakos tanár volt, de mindent elvállalt egy kis plusz pénz fejében. Csapatvezető  volt, sőt kerületi úttörőtitkár is. Hajnalban elkerekezett, sötétedéskor hulla fáradtan hazaesett, sokszor akkor állt neki a dolgozatok kijavításának, vagy valami vacsoraszerűség előállításának. Édesapám vérbeli vasutas volt. Tisztességesen, lelkiismeretesen tette a dolgát. Ezt akkor sem honorálták bőségesen. Bejárt az úgymond városba, úgyhogy neki még korábban kellett elindulnia, és rohannia, mert a vonat nem vár. Öten laktunk egy szoba-konyhás házikóban, mikor ajándékba kaptuk a rokonoktól a szomszéd telket. Építkezni kezdtünk. Vasutasok, barátok, úttörővezetők segítségével úgy-ahogy felépítettünk egy kétszobás házfélét. Persze nekünk, gyerekeknek is ki kellett venni a részünket a munkából. Mivel barátságból dolgoztak, legalább etetnünk, itatnunk kellett őket. És hol sörért, hol kenyérért, hol valami felvágottért szalasztottak a közértbe. Viccelődtek, ugratták egymást munka közbe, sokszor minket is. Gyerekként többször éreztem úgy, hogy kigúnyolnak, szórakoznak velem, rajtam. Egyszer, az  egyik nagydarab  figura elugrasztott a közértbe, hogy hozzak neki tíz deka disznósajtot, de vékony szeletben, és hozzá egy darab kenyeret. Borostás, izzadt arcán csak úgy rezegtek az izzadságcseppek, ahogy nevetett, s miközben mondta, mit mondta, ordította az épülő fal tetejéről, a többiek úgy röhögtek, majd leszédültek a létráról. Szófogadó gyerek lévén mentem, de egész úton kísért a kövér röhögő képe. A közértben előadtam a kérésem. Nincs disznósajt. Akkor mit adjak? Én kis bugyuta, tűzvörös képpel azt mondtam, hogy valami sajtot, de az a lényeg, hogy szép vékony szeletekben legyen. Úgy néztek rám, mint a pajorra mikor kirágta a palántát. Szeletelő gép nem volt, csak egy széles pengéjű kés. Azzal farigcsálta a közértes az óvárit. Alig tudtam kifizetni. Ezt meg pláne nem értettem. Akkor már sejtettem, hogy valamit nagyon elszúrtam. Azt a pofát se felejtem, mikor a pasas meglátta a sajtdarabkákat a kibontott csomagolópapírban. A többiek hahotáztak, a könnyüket törölgették. A sufni mögé bújtam szégyenemben. Sötétedéskor édesapám talált rám. Ő világosított fel. Honnan is tudhattam volna, hogy mi az a disznósajt, mikor nálunk zsíros kenyér volt csak, vagy nagy ritkán párizsi. Nem úgy, mint faluhelyen, ahol disznót vágnak. Nemrég volt egy álmom. Fiatal lányként egy hentesüzletbe kerültem dolgozni. A hentes nagy darab, kerek arcú, vidám férfi volt. Magyarázta, hogy s mint szolgáljam ki a vásárlókat. Egyszer csak elém görgetett egy malomkeréknyi sajtot. Kezembe nyomott egy hatalmas kést. Tíz dekát kérek, de vékonyan.

SOÓS KATALIN

ALÁZAT  ÉS   ÖNFELÁLDOZÁS

Öreg agglegény barátom ragaszkodott hozzá, hogy tervezett látogatásomat a Nagyhétre időzítsem. Így is tettem, Nagycsütörtökön érkeztem Oxfordba. A lakásában, történész lévén, a földtől a plafonig hegyekben állnak a dokumentumok, könyvek, újságok, ezért elszállásolásomat barátai, Roger és Sue, egy missziós házaspár vállalták. Rövid ismerkedés után együtt indultunk a templomba. Az eredetileg anglikán gyülekezetnek  szép, modern temploma van.  Ezt a kerületükben lakó metodista, baptista és független protestáns gyülekezetekkel közösen használják. Istentiszteleteiket és az alkalmaikat egymás között elosztva, saját időbeosztásuk szerint tartják. Ma Nagycsütörtök este az új lelkész kezdeményezésére  ökumenikus alkalomra hívták a híveket.

A kecses modern templom udvarából nyílik a nagy gyülekezeti terem. Máskor a közösségi alkalmak, kultúr- és sportprogramok színhelye.  Belépéskor alkalmi berendezkedéssel  találkozunk:   „U” alakban helyezték el  az  asztalokat, melyek fehér abroszokkal megterítve  várják  a  híveket. A főhelyen, a bejárattal szemben  áll a nagy feszület,  két oldalán egy-egy kandeláber. Mindenütt csak gyertyák és mécsesek  égnek.  Az asztalok  külső  oldalán  lévő   székekből néhányat már el is foglaltak.

Szinte puritán egyszerűség fogad, virág vagy dísztárgyak sehol nem láthatók, csak a  tálakban az előkészített mártások, zöldségek és fűszernövények adnak színt a látványhoz. Minden teríték mellett kis kártyák rajtuk bibliai  idézetek, a tányérokon az alkalom programja- kézzel írva és festve. Gondolom, az önkéntesek sokat dolgozhattak, de az óriási  helyiség  ettől ünnepélyes és bensőséges lett.

Minket és a velünk egyidőben érkezőket a különböző gyülekezetek papjai fogadják. Vendéglátóim az új fiatal anglikán lelkésznek mutatnak be. Öreg barátom elmondja  neki, hogy Magyarországról jött keresztény vagyok, és vendégének a mostani különleges alkalommal kívánja  templomát  és  szokásaikat  megismertetni.

Közben a beözönlő hívek minden helyet elfoglalnak, ahogy  lassan megtelik a terem. A várakozásteljes csendben a nyugdíjba vonuló anglikán lelkész áll fel. Megáldja az összegyűlteket és elmondja, hogy az Utolsó vacsora átélésére készülünk. Ma este mindenben a jézusi hagyományokat követjük, az asztalokon is csak olyan ételek, italok vannak, mint  amilyenek  az Ő idejében voltak szokásosak.

Felkéri szolgálattévő  kollégáit, hogy vonuljanak a teremnek arra a célra előkészített részébe, ahol a jézusi példázat szerinti lábmosás szertartását fogják végezni. A híveket pedig arra, hogy az asztalnál elfoglalt sorrendben menjenek a számukra kijelölt helyre. Türelmesen várják meg a szertartást és időben jelezzék a szolgálatot végző papnak, hogy elfogadják-e   a lábmosást, vagy csak a kezük  megmosását  kívánják.

Mialatt ez csendben zajlik, az idős pap  tagoltan,  jól  érthetően  elmagyarázza Jézus tettének  jelentőségét, és hogy az alázat  gyakorlatának követését parancsba is adta.

Jóllehet ismerem a bibliai leírást, de számomra teljesen új, idegen ez a  művelet és nehezen tudom elfogadni, hogy valaki nekem úgy szolgáljon, hogy megmossa a lábamat! Fordítva inkább el tudnám képzelni…  Amikor ránk kerül a sor, mind a négyen kézmosást kérünk.          Mégis megilletődve megyek a helyemre, és ahogy látom, más is meghatódott az átélt aktus szokatlanságától.

Halkan történik minden, a szolgáló papok nesztelenül ülnek le az öreg lelkész köré az asztalnál, aki maga is már elsőként végezte el kollégái  lábmosását. Amikor  mindenki újra a helyén ül, felolvassa a Bibliából a Pászka-ünnep elrendelését és az egyiptomi szabadulás történetét. Majd jelt ad a szolgálóknak, hogy hozhatják a nagy tálakat, amelyekben a frissen  sült  bárányhús  apróra  felvágott  darabjai   illatoznak. 

Kívánság szerint vehetünk a tányérunkra a húsból és ugyanígy a pászka darabokat is ízlés szerint mártogathatjuk a kis tálkákban lévő különböző sós, savanyú és keserű mártásokba. Szomszédom halkan súgja, mindent az eredeti receptek szerint készítettek. A szomjasak már töltögetik kerámia poharaikba a friss vizet vagy a gyümölcsök kifacsart levét. Halk beszélgetések zsongása hallatszik. Hamar kiürülnek a tálak. Az étkezés befejeztével a  szolgálatban  lévő  önkéntesek sietve leszedik az asztalokat.

Ismét elcsendesedünk, mert az öreg pap szólásra emelkedik. Most az  Úrvacsora szereztetési igéit  olvassa fel. Körbe adja a kenyeret (pászkát) és utána jobbra-balra elindítva, egy-egy nagy kehelyben a bort (szőlőlét), hogy mindenki részesülhessen a szentségben. Befejezésül az  áhítatos   légkörben  állva  fogadjuk  az  áldást.

A hívek többsége feltöltött lélekkel lassan szétszéled, csupán néhány kisebb csoport marad  még az udvaron, beszélgetve.

Mi négyen Rogersék házában gyűlünk össze. A kandalló előtt a kényelmes fotelokban  helyezkedünk el és az új kezdeményezésről, az autentikus eseményről folyik a  beszélgetés. Valaki hozzám is szól, s a pillanatnyi csendben minden szem felém fordul, a véleményemre kíváncsiak. Érzem a  helyzet  nagyszerűségét, hogy most olyan  különbségre  világíthatok  rá, amilyen alkalom ritkán adódik magyar embernek idegen  társaságban. A bennem kavargó élményeket, gondolatokat meg kell próbálnom a másgondolkodású angolok számára is érthetően, világos szavakba önteni. 

-Felemelőnek éreztem a  döntően  anglikán  jellegű szertartást, de természetesen  a  hazai  szokásokkal  hasonlítottam össze. Miben és miért szokatlan nekem az itteni szertartás? Mi  az, ami mássá teszi a magyart, minden más néphez viszonyítva? Egyszerű szavakkal  igyekszem körülírni a lényeget. Magyarországon a Karácsony mellett a   protestánsoknak  Nagypéntek a  leghangsúlyosabb, legfontosabb ünnep. Jézus értünk vállalt kereszthalála felfoghatatlanul a létező legnagyobb tett. Jézus ekkor lett a Megváltó, a Krisztus. Amíg az anglikán egyház szertartásában, teológiájában sokat megőrzött a katolikus hagyományokból, addig a Magyarországon hamar elterjedt Reformáció hatására a hangsúly az egyetemes világért vállalt önfeládozásra, a Megváltásra tevődött.

Ma este az alázatos cselekedetnek lehettünk résztvevői - folytattam felbátorodva.

- Mi magyarok ezt és az Úrvacsora szentségét nagyon komolyan vesszük. Talán a csodálatos magyar nyelv  fejezi  ki  legérzékletesebben,  mit  jelent így  és  visszafelé  a  mondás:  -  és  az  Ige  testté  lőn…   Nekünk  testté  lett  az  Ige,  mindennapi  szavunkká  lényegülve…

Amikor Jézus veszi és megtöri a kenyeret, azt mondja: ez az én TESTem, vegyétek és egyétek. Amikor veszi a poharat, azt mondja: ez az én VÉRem, ezt igyátok emlékezetemre.

Aki eszi a testem és issza a vérem, az az én TEST-és-VÉRem, TESTVÉRem: nővérem és bátyám. Tehát aki élt az Úrvacsorával, és befogadta Őt, az már nem szolga, király vagy bármi más, hanem TESTVÉRe Jézus Krisztusnak, a Megváltónak.. Így ma este mindannyian testvérek lettünk. Ilyen mélyen épül  be a  hit  lényegének  kifejeződése  a  mi  magyar  anyanyelvünkbe.   Boldog  vagyok,  hogy  ezt a világon egyedülálló áttételt  bemutathattam  és  a Megváltás fogalmával  összekapcsolva  átadhattam  nektek!  Vagyis  az   anglikán ,, TESTVÉReimnek”…

Úgy  vélem,  megértették.  Búcsúzáskor  meleg,  testvéri ölelésekben  volt  részem.  A  friss  szél a  tavaszi  feltámadás,  a  Húsvét  újjászülő  illatával  árasztott el,  s  hoztam  magammal,  mint  feledhetetlen  angliai  emléket.  

Akai Katalin

Az eltűnt gyermek

Tisztán emlékszem, mikor rebegtem életemben először őszinte hálát, és köszöntem meg a Jó Istennek, hogy megsegített. Öt éves voltam.Imádkoztam már előtte is, nagyon régtől fogva, nem is emlékszem rá, mikor fogta meg először Édesanyám a kezemet, és tanította meg, hogyan kell összekulcsolni imára. Az biztos, hogy minden este, az ágyban ülve, lefekvés előtt imádkoztunk. Életünk része volt. Templomba nem jártunk, -Anyu azt mondta, nem nézik jó szemmel-, de a hittel kapcsolatos alapvető dolgokra megtanított. Ő úgy mondta,- és ezt ma is igaznak tartom,- hogy nem kell ahhoz templomba járni, hogy az ember imádkozzon és higgyen Istenben, de ha kedve és ideje van rá, megteheti. Mesélt a hosszú szakállú, kedves mosolyú Jó Istenről, aki a jó embereket magához veszi, és ott a Mennyek országában boldogan élnek tovább, mint gyönyörű Angyalkák. Hófehér ruhában, és csodálatos szárnyakkal repkednek, énekelnek, hárfán zenélnek, mennyei mannát és egyéb finomságokat esznek, lógatják a lábukat a felhőkről, szivárvánnyal játszanak, és figyelnek bennünket. Ha valaki bajba kerül, ott teremnek mellette láthatatlanul, és segítenek.   Ha nagyon nagy bajba kerül az ember, akkor imádkozni kell Istenhez, Ő meghallgatja a segítségkérést, és ha módjában áll, akkor kihúz a pácból, de nem szabad mindenféle butasággal zavarni, csak nagyon- nagyon fontos dolgokkal. Aztán még ott van Szent Péter, akinek nagy kampós botja van, hosszú fehér szakálla, és egy hatalmas kulcsa, amivel nyitja a Mennyek Országának kapuját a jó emberek előtt.  

De aki rossz, hazudik, lop, meg ilyesmi, azt bizony nem engedi be, hiába könyörög.                                                                    

Azért az emberért jönnek a vörös ördögök, hatalmas szarvaik, és karmaik, és még nagyobb villás farkuk, patás lábuk van! Levonszolják a bűnöst a pokolba, rázárják az ajtót, és megfőzik egy óriási bográcsban, forró vízben, ami egy nagy tűz felett rotyog. A kondérból ezernyi bűnös ember kiabál, kegyelemért könyörögve.

• És mi lesz azokkal a szegény emberekkel? -  Kérdeztem egyszer.
• Hát, tudod, ha már megtisztult a lelkük a sok gonoszságtól, akkor beengedik őket a Mennyországba és „próba Angyalok” lesznek sokáig. De mivel Isten olyan jó, megbocsájt nekik, és azután Ők is Angyalok lesznek, akik a lenti embereken segítenek. – Mondta Anyukám, és én ebben teljesen kiokosítottnak éreztem magam öt évesen.

Azt is mondta az Édesanyám, hogy: Csak kevesen tudjuk az igazságot, ezért nem szabad róla másoknak mesélni, és imádkozni is csak itthon szabad este, titokban. Ha eláruljuk a titkot, mi is rossz emberek, bűnösök leszünk. Ezért aztán, mivel nem szerettem volna az ördögök karmai közé kerülni, sokáig betartottam az ígéretemet.                             

Anyukámnak abban az időben nagyon nehéz volt, ezt már akkor megértettem, és ha tudtam segítettem mindenben, mert én voltam akkor otthon a legidősebb gyerek. Elvált az Apukámtól, és három gyerekkel kivett albérletbe egy mosókonyhát, ami konyha, szoba, fürdőszoba is volt egyszerre. Minden penészes volt, a falakon folyton csorgott a víz. Nagyon sokat fáztunk, és éheztünk. De világosan emlékszem arra is, hogy milyen jó volt, hogy megszűntek a veszekedések, Anyukám nem zokogott többé esténként, hanem mesét olvasott nekünk! Arra is emlékszem, amikor azt mondtam: Anyu! Csak egy darab száraz kenyérvéget kérek, most azt is megeszem.Ez az albérlet csak egy helyiségből állt, egy kályhával, azon főtt az ebéd, melegedett este a víz a fürdéshez, és a mosáshoz. Az illemhely is kint volt az udvaron, de minket nem engedett oda, mert kicsik voltunk. Anyu akármilyen fáradt volt, minden este kimosta a ruháinkat a teknőben, amiben előtte megfürdetett minket. Egy ágyban aludtunk valamennyien. Évike, aki három évvel volt idősebb, mint én, nem aludt már velünk, mert régóta kórházban volt, Pesten. Megütötte a combhajlatát egy beton oszlopban, amikor játék közben ugráltak rajta. Elvitték orvoshoz, aki azt mondta: Csak borogassák, majd elmúlik!

Anyám addig borogatta, hogy elrákosodott a szemérem teste.

Egy hét éves kislánynak!

Sokat volt kórházban, Anyu nem mindig tudott menni hozzá.                                               

Édesanyám egy haldokló 8 évest, egy 5 éves, és egy kétéves kislányt, egyedül nevelve, kőművesek mellett hordta a téglát és a maltert. Abból fizette az albérletet, nevelt bennünket, és utazott Pestre a kórházba Évikéhez. Később persze kapott gyerektartást, és családi pótlékot is, akkor már kicsit jobb lett nekünk. Más munkát nem kapott, mert csak két osztályt végzett, hogy írni, olvasni tudjon. Abban az időben, amikor Ő gyerek volt, nem volt kötelező a szülőknek iskolába járatni a gyerekeket. Inkább munkára fogták, már pici korában.  A nővérkék, és az orvosok úgy megszerették a nővéremet, hogy vettek neki egy hatalmas babát, aminek zöld haja volt, és olyan világító türkiz zöld szeme, mint Évikének.Soha nem láttunk még olyan babát, de még a környéken lakók is megcsodálták, amikor hazajött a kórházból, és magával hozta. Szegény nővéremet többször műtötték, de sajnos hosszú szenvedés után, nyolc éves korában elment az Angyalok közé.

Nagyon szerettem, mert nagyobb és okosabb volt nálam, szőke haja, és gyönyörű zöld szeme volt. Jószívű, és korához képest mindig túl komoly és felelősségteljes volt, mert Ő volt Anyu „nagylánya”. Mindig megosztottunk egymással mindent, persze Zsókával is, mert kicsi volt.                                                                                                                              

Mindenki szerette Évikét. Tanárai, osztálytársai, Anyu, de legjobban én szerettem Őt. Amikor felnőttem, és magam is Anya lettem, rájöttem, hogy Anyunál jobban senki nem szerethette. Ma már tudom, hogy soha nem helyettesíthettem Évikét.                

Megértem, miért mondta Anyu olyan sokszor: „Miért pont Neki kellett meghalnia?” Gyerekként úgy értelmeztem, jobban szerette volna, ha én halok meg. Sokszor mondta, gyűlölettel a hangjában: „Olyan vagy, mint az Apád!” Akkor, és még sok évtizeden át, úgy gondoltam, engem nem is szeret.                                                                                                                                           

Sok magammal hurcolt gyermekkori fájdalmat-sérelmet akkor kezdtem, és tudtam feldolgozni, megérteni, amikor magam is Anya lettem, és át tudtam érezni valamennyire az Ő fájdalmát.   

Sokat sírtam amikor Évike kórházba került, de néha legalább haza engedték. Onnan a Mennyországból is sokszor meglátogat. De nem láthatom, csak érzem, hogy vigyáz rám, mint amikor még kicsik voltunk. Nagyon hiányzott, és hiányzik ma is.                              

A babát rám hagyta, én vigyáztam is rá, de ahogyan születtek a többi kisebb testvéreim tönkrement a sok gyerekkézben.                                                                                         

Szegény Anyám majdnem beleőrült Évike halálába!                                                         

Pedig azt mondta, jobb Neki ott, mert már nem szenved, nem fáj semmije, nem kap több injekciót sem, és biztosan Ő a leggyönyörűbb Angyal a szőke hajával, és ragyogó zöld szemével.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          Évike temetése után történt a csoda, amely örökre megváltoztatta az életemet.                    

Egy hétvégén Anyu hazahozta Zsókát a hetes bölcsődéből, ahol hétközben volt. Nem nagyon örültem neki, mert éppen sürgős bújócskázni valóm volt a szomszédban lakó óvodás társammal, Petivel.                                                                                            

Péterrel együtt mentünk reggelente az oviba, az Ő Anyukája indított el, mert az enyém már elment dolgozni. Anyu kikészítette a ruháimat, és az uzsonnámat. Mire Peti Anyukája bezörgetett, hogy keljek fel, többnyire már fel is öltöztem. Haza is együtt jöttünk, Ők vigyáztak rám, amíg Édesanyám hazaért munkából. Péter, egy hétördög elevenségű fiú volt, hatalmas csoki barna szemekkel, sűrű fekete hajjal, bőre olyan színű volt, mint a tejeskávé. Mindig valami rosszaságon törte a fejét, persze én sem voltam kisangyal, részt vettem mindenben. Édesanyám szokás szerint mosott, vasalt, és ebédet főzött nekünk.                                                                                                                 

- Megkért, hogy vigyázzak Zsókára. Vigyáztam én, de közben azért egy kicsit játszottam is.                                                                                                                                               

Arra figyeltem fel, hogy Anyukám kiabál: Zsóka! Zsóka! Kati! Hol vagytok kislányom!                                          

  -  Itt vagyok! – Kiabáltam ki, egy rakás tűzifa mögül.                                                                                                      

  – Hát a Zsóka hol van? – Kérdezte mérgesen.                                                                                                                

  – Az előbb még itt játszott a homokban! –Bújtam elő megszeppenten. Tudtam, hogy baj lesz, nem ez volt az első eset, hogy Zsóka miatt kikaptam.                                                                                                         

– Zsóka! Kislányom! Zsóka! – Kiabált Anyám egyre kétségbeesetten. Azután csatlakoztam én is a kereséshez, kiabáláshoz, sőt még Peti, a szülei, és Peti nagybátyja, Péter bácsi is, aki náluk lakott. Nagyon aranyos, gyermekszerető elvált ember volt, engem különösen szeretett, mert cserfes kislány voltam. Később Ő lett az én szeretett nevelő Apám, de az már egy másik történet.                                                                      

 Zsóka nem került elő, pedig már az egész utca kereste.                                                                                                                           

Anyám pár hete temette el Évikét, még nem tért magához a gyászából sem.                

Szinte kifordult magából! Félelmetes volt!                                                                          

Ma is előttem van vicsorgó szája, őrültként forgó szeme, amikor felkapott, és elkezdett rázni, és közben azt ordította: „Nem fogok elveszíteni még egy gyermeket!”                                                                                    

  „Rád bíztam!”                                                                                                                             

 „Miért nem vigyáztál rá?”                                                                                                      

  „Neked kellett volna Zsókára vigyáznod!”                                                                           

„De abban biztos lehetsz, ha nem kerül elő a húgod, megöllek!”                                

 „Elvágom a nyakadat, mint egy csirkének, és azután a magamét is! Akkor már haljunk meg mindannyian! Legalább együtt leszünk Évikével!”                                                                                                                             

Péter bácsi szedett ki a kezei közül, és próbálta nyugtatni Őt.   Kezdett besötétedni, és Zsóka még mindig nem volt sehol.                                                                                                                                                                           

  Akkor úgy éreztem, hogy ez már elég nagy baj ahhoz, hogy merjek imádkozni, és segítséget kérni a Jó Istentől!                                                                                                                                                                   

  Bebújtam a farakás mögé, és igazi, mély áhítattal, gyermeki őszinte lelkemet és könny áztatta arcomat az ég felé fordítva szívem teljes szeretetét és hitét imámba adva kértem a Jó Istent, és Évikét a mennyben, hogy segítsenek megtalálni Zsókát, mert ha nem, akkor bizony mind meghalunk!  És megtörtént a csoda!                                                                                                                                                                      

Egyszerre zaj támadt az utca végéről, és becsörtetett egy rozoga szekér, körülötte a környék lakói kiabálták, hogy: Megvan! Megvan a gyermek! Előkerült a kislány!                                            

Anyám sebzett állatként ordítva rohant a kocsihoz. Kidobásra ítélt félcipőből készült ócska papucsa is leesett róla a nagy rohanásban, köténye kötője is kioldódott, csak lobogott utána a házi munkától piszkos, fehér kötény. Sötétbarna, vállig érő haja tépetten lobogott utána, - addigra pár marékkal már kitépett belőle-, nagy fájdalmában.                                                                                       

A szekérről lemászott egy nagy bajúszú ember, karjában hozva édesdeden szundikáló húgomat. Sötét fürtjeiből kiesett a rózsaszínű masni, amely ugyanolyan színű fodros köténykéjének zsebéből kandikált vidáman kifelé. Fehér cipőcskéje fekete volt a kosztól, és a fűzője is kibomlott.                                                                                                     

Mindez beleégett a retinámba, ha becsukom a szemem, a legkisebb részletig emlékszem mindenre.                                                                                                                                

  Ma is előttem van az Isteni csoda: Hogy legnagyobb bajunkban csak kérnem kellett, és megsegített a Jó Isten, meghallgatta imámat!                                                                                                                 

 Amikor kibújtam a farakás mögül, és láttam, hogy minden rendben van, olyan őszinte hálát, és csodálatot éreztem, aminek emléke ma is velem van, és erőt ad minden bajomban.                                                                                                                                                                                                                        

Visszabújtam rejtekhelyemre, és ahogyan Anyukámtól tanultam, titokban imádkoztam, hálát, köszönetet mondtam az Úrnak, amiért megsegített hatalmas bajunkban. Imádkoztam, és megköszöntem Évikének, és a biztonság kedvéért az összes Angyalkának, amiért segítettek megtalálni a húgomat.                                                                                               

Mint később megtudtuk, Zsóka addig totyogott, hogy elfáradt valahol az úton, a városhatáron kívül, az egyik dűlő úton, és lefeküdt aludni a keréknyomba. Még jó hogy nem gázolta el valami, és jó emberek találták meg.                                                                 

Mi ez, ha nem Isteni csoda?                                                                                                

Ezután sokkal jobban vigyáztam rá, mert megértettem, hogy most már én vagyok Anyu „nagylánya”, aki felelősséggel tartozik, és kötelességei vannak.

Életemben még sokszor kerültem, és időnként kerülök kilátástalannak látszó helyzetbe. Amikor valóban nagyon nagy a baj, eszembe jut ez az első csoda, amit sok-sok hasonlóan csodálatos, hihetetlen megmenekülés, az események jóra fordulása követett, mert őszintén hittem, és hiszem, hogy meghallgatják kérésemet, és hálaadásomat.                                                             

Szinte naponta végig gondolom, hogy életemben, és aznap miért lehetek hálás. Mennyivel jobb életem van, mint több milliárd embernek!                                           

Mennyivel boldogabb és egészségesebb vagyok másoknál!                                                    

  Hálát adva megköszönöm a Jó Istennek, hogy törődik velem. Könyörgök, hogy továbbra is segítsen meg, a családomat, és minden jó embert, aki megérdemli.                                                                  

Szohner Gabriella

 Egy kitűnő bizonyítvány margójára

Bori a hálószobában ült, a szülői ágy szélén. Kezében tartotta még az év végi bizonyítványát, azt nézegette. Nem volt nagyon változatos, kitűnővel zárta a hetediket. Egész valója mégis mély fájdalomban reszketett, s bár nem akart sírni, lassan mégiscsak elindultak a könnyei. Zsebkendőt vett elő a szemben lévő ruhásszekrényből, azzal törölgette egyre nedvesedő arcát. Félt, hogy valamelyik könnycsepp ráhull és elcsúfítja majd az ötösökkel teli könyvecskét.

Csak pár perccel ezelőtt érkezett haza nagy örömmel, mert mégiscsak sikerült kitűnőnek lennie. Titokban reménykedett, az ő bizonyítványának is úgy örül majd Anyu, mint ahogyan Jancsiénak örült az anyukája az évzárón. Jancsi három tizedet javított félév óta, azért voltak annyira boldogok. A fiút össze-vissza puszilgatta anyukája, szorosan átölelte, ölelésben ringatta. Felhőtlenül nevettek és örömkönnyeket hullattak. Olyan megható volt nézni őket! Bori most nagyon irigy volt, úgy szerette volna, ha az ő teljesítményét is legalább így értékelte volna valaki. Őt már régóta nem kísérték semmilyen iskolai rendezvényre, így nem is tudta megosztani az érzéseit senkivel. Vágyakozott is, szerető, munkáját értékelő, meleg szavakra. Szomorkodott a magánya miatt, majd a gondolatra, hogy nemsokára hazaér, jobb kedve támadt. Anyu otthon biztosan nagyon megdicséri, hiszen tudnia kell, mekkora csatákat vívott az ötösökért. Ő megszeretgeti majd.

Amikor befordult a házuk kapuján, Anyu éppen egy lavór felett üldögélt kedvenc kis sámliján és apróságokat mosott. Nagy örömmel, ugrándozva igyekezett felé Bori, még ki is nyitotta a könyvecskét a megfelelő helyen, hogy Anyunak ne is kelljen keresgélnie. Ő azonban ki sem vette a kezét a lavórból, tovább dörgölte az apró szennyest, csak odapillantott, folytatta a munkáját. Kisvártatva ennyit szólt:

-Vidd be a szekrénybe, nehogy valami baja essen! Aztán öltözz át!

Nem foglalkozott tovább a lányával. Semmi dicséret, semmi elismerés, semmi büszkeség, semmi kedves érzelem.  Bori csalódottsága jéghidegen, fagyosan és kíméletlenül dermesztette egész bensőjét. A szíve eszeveszetten kalapált, keserves fájdalomban lüktetett. Szó nélkül hátat fordított anyjának, összecsukta a bizonyítványt, és mint aki valami rosszat tett, lehorgasztott fővel, oldalgott be a lakásba.

Ült, a hűvös szobában, lógatta az orrát, folyamatosan itatta az egereket ahelyett, hogy igyekezett volna átöltözni és segíteni Anyunak. Igen, búslakodott, sőt dühöt is érzett. Komoly, csalódott, kamaszos dühöt.  Anyunak fogalma sincs milyen nehezen, mennyi vesződséggel jött össze a kitűnője. Azt se mondta, hogy „mukk”!  Annyira nehéz volt tanulnia pedig. Anyu semmit nem érzékelt ebből?

Sértődött volt, és magányos, senki fia-borja. Gyötrelmes érzések lökdösték, taszigálták, egyre sötétebb gondolatok felé. Ebben a tanévben minden megváltozott. A környezete, a teste, a lelke is, de mit is érdekelte ez Anyut, vagy bárkit a családban. Pedig olyan sokan voltak! Ott éltek egy rakáson! A nagyszülők is, meg még két nénje is, egyikük már férjestül, gyerekestül. Nem látta meg senki, mekkora erőket mozgatott meg magában.

Kisebbik nénje állt legközelebb hozzá, de ő már dolgozott, keveset volt itthon. Munkába állásával Bori támasza leomlott, egyetlen bizalmasa magára hagyta.  Nagyobbik nénje sokat vesződött a férjével italozása miatt, egyre több veszekedés volt a családban, rémisztő hatásait mindenki szenvedte. Bori is. Félt ettől az embertől, főleg akkor, amikor nagyapa nem volt otthon. Gyorsan eljárt a bácsi részeg keze, nem kímélte sem az asszonyát, sem a család többi tagját. Bori folyamatos szorongásban élt miatta. Anyu is mindig szomorú és ideges volt, állandóan sírt.  A problémákat nem, vagy nagyon nehezen tudta megoldani, Apu sem tudott nagy segítségére lenni, műszakban dolgozott Pesten.

Hét közben semmiben nem bírt Anyunak segíteni, a vasárnap meg, az egyetlen szabadnap, semmire sem volt elég. Legfeljebb egy összeveszésre. Mert kibékülésre már nem.

Minden felnőtt dolgozott, kivéve mamát, de ő sem törődött különösebben Borival, csak akkor szólt, ha a lány nem ért haza időben és megérett egy szidásra, vagy ha Bori olyasmit kért, ami a mama beleegyezését is igényelte.

            Talán karácsonytól kezdte észrevenni, hogy minden reggel más lány néz rá a tükörből. Szerencsére nem sok ideje volt nézegetni magát, hiszen akkor még inkább elkeseredik. Sohasem tetszett neki, amit látott. Keskeny homlokot, kerek szemeket, borzas, dús szemöldököt, rövid, tömpe orrot, telis teli szeplőkkel, még az arcára is bőven jutott belőlük. Jaj, de nagyon utálta őket! Kicsi arcot is látott, nagy és szétálló fogakat, sápadt, keskeny szájat, és az összkép minden reggelre változott valamelyest, általában nem előnyösen. Rosszul indultak a reggelek. A lányok a suliban már rövidre vágatták a hajukat és „divatoztak”, ő még két fonatban hordta hosszúra növesztett haját, szorosan fonva a mama által, aki a fonatok végére nagyon gondosan egy-egy fehér masnit is biggyesztett. Rettenetes volt. A copfját ugyan nem szedhette szét, de miután befordult a sarkon, a masnikat kiszedte a hajából, és óvatosan, hogy ne gyűrődjenek, a táskájába rejtette. Hazafelé aztán mindig visszakötötte. Mama elégedett volt, és határtalanul büszke.

A teste meg! Az maga volt az iszonyat, amit legszívesebben valahol el is hagyott volna. Nem nőtt szép magasra, mint az osztályban több lány is, vékony volt és fejletlen. Törzséhez képest igen vastag lábakon járt, különösen a bokája volt lehetetlenül tömzsi, ormótlan. Erőtlen volt és gyenge, a tornaórákon minden lány jobban teljesített nála, jobban futottak, nagyobbakat és magasabbakat ugrottak. Ujjait bütykök csúfították, sőt, fehér pöttyöket figyelt meg körmein, amik ezek nélkül is elég otrombák voltak, mert Bori sorba rágta őket. A legelkeserítőbb mégis a fehér bőre volt. Csúfolták őt a többiek, ő pedig egyre jobban irigyelte azokat, akiket szép barna bőrrel áldott meg az ég. Az első, igazi nagy szerelem is megtalálta ebben az évben, ostorozta, kínozta, mert nem volt vele szerencséje. A fiú, akibe belezúgott, éppen a fehér bőrét kifogásolta, állítólag az miatt nem tudta szeretni. A fehér bőre miatt. Szégyellte a testét és végtelenül gyűlölte, hiszen még „nagylánnyá” sem volt képes megérni hetedikben. Mindig fáradt volt és lassú, ügyetlenné vált, minden kiesett a kezéből. Szidták is érte folytonosan. Hol az ügyességi versenyeken a suliban, hol otthon a konyhában.

A tanulásban volt csak sikeres. Okos volt, jól tanult, s hogy osztálytársai nem keserítették meg egészen az életét, talán ennek volt köszönhető. Nem volt nagyon kedves, sem elutasító, de mindig készen állt, ha társainak segítségre volt szükségük. Barátai nem voltak a suliból, sem sehonnan, Anyu, és a mama nem engedte a szomszédolást. Bori se mehetett sehová, meg hozzájuk se jöhettek. Nem eresztett gyökeret a nyakkendős mozgalomban, nem szeretett őrsgyűlésre járni. Sokkal szívesebben üldögélt egy fa alatt, és nézte a játszadozó felhőket, a levelek hullását, vagy a hóesést. Sulin kívül pedig csak a család létezett, abban kellett, kellett volna jól éreznie magát. Az örömeivel, a bánataival, a szorongásaival nem foglalkozott senki. Minden érzésével egyedül maradt. A lelke senkit nem érdekelt. Álmodozott egy jobb valamiről, igazából maga sem tudta miről. Leginkább szabadságot szeretett volna, függetlenséget, és olyan dolgokat, amit nem az iskolában tanítanak, hanem valahol máshol. Okos társaságra vágyott, alkotásra, elismerésre, minden művészetre, de a növekedésnek induló zöld hajtásait egy más világ felé, a szülei és a nagyi nagy egyetértésben nyirkálták le, mondván:

-Nem kanászodhat el ez a gyerek!

Így hát nem olvashatott, nem járhatott szakkörökre. A rádiót nem hallgathatta, mert Anyut idegesítette, vagy Apu aludt éppen egy éjszakás műszak után, a tévét csak szelektíven nézhette. Szűk keretek között létezett.

Még az év eleje felé, valahol szekrény mélyén, jól eldugva megtalált egy könyvecskét, ami a szerelemről, a szexualitásról szólt. Először csak lopva olvasgatta, később merészen belerejtette a földrajz könyvébe és csak esténként vette elő. Nem tartott sokáig, a csalást Anyu hamarosan lefülelte. Nem büntette meg nagyon, csak akkor este fel kellett mondania az összes másnapi leckét. Talán örült is Anyu, a fiú-lány kapcsolatról így legalább nem kell majd beszélnie. Erről sem kell beszélnie. Bori nem mert kérdezni tőle, Anyu távol tartotta őt magától.

-Ez még nem neked való- hárította el lánya érdeklődését.

            Bori messziről hallotta az udvari szöszmötölést, Anyu végezhetett a mosással. Már hallotta is a hívó, szemrehányó hangot:

-Sokáig tart még átöltöznöd? Jöhetnél öblíteni! – szólt a lakásba Anyu.

-Megyek mindjárt- szólt vissza Bori, de esze ágában sem volt megmozdulni.

-Miért is segítsek én, amikor te mindig elfordulsz tőlem. Gyűlöllek! - morogta magában. - Az egész világot gyűlölöm! Hagyjál már békén!

Sötétkék szeméből újra kibuggyant a könnypatak. Túlságosan elhagyatottnak érezte magát.

            Hetedik elején, úgy október tájékán, osztályfőnöke a továbbtanulásról beszélt, majd egyenként szólította őket, ki, merre szeretne menni majd, a ballagás után. A hetedik év végi jegyek már számítottak. Bori emlékezett rá, hogy kislány korában Anyuval, meg Apuval vásárolni voltak Pesten, egy hatalmas áruházban, és ott Anyu anyagokat nézegetett, amiből majd ruhát varrat. Az eladónő nagyon egyszerű köpenyben dolgozott, szép volta haja, szépen volt festve a szája, és nagyon ápolt, gyönyörű volt a keze. Ívelt, hosszú körmeit piros lakkal festette ki. A néni akkor nagyon tetszett az aprócska lánynak, különösen a kezét véste mélyen a tudatába. Ő ott, szégyenében mélyen a zsebébe dugta saját, szétrágott, szakadozott körmeit hordozó ujjacskáit. Amint a néni mutogatta a különböző színes anyagokat Anyunak, ezek a gyönyörűséges körmök vidáman, ütemesen kopogtak a pult csupa üveg felületén. Akkor elhatározta, hogy eladó lesz, neki is szép körmei lesznek, addigra abbahagyja majd a körömrágást, és az ő körmei is ilyen mesésen koppannak meg az elárusító pultokon. Ezen az emléken álmodozott még, amikor Nati néni felszólította.

-Én kereskedő leszek-mondta nagyon bátran.

Nati néni szemei kikerekedtek, reakciója akkorát csapott, mint egy villám.

-Te nem vagy normális! – hasított a levegőbe az osztályfőnök éles hangja, s közben a szemceruzával festett szemöldöke a homloka közepéig szaladt.

Bori nem tudta miért nem normális, csak sejtette, hogy az ő jegyei alapján valami mást kellene választania. Nati néni akkor nem is mondott többet, úgy fel volt háborodva. Rögtön Bori után Jancsit szólította, aki meg gimnáziumba szeretett volna menni később.

-No, te se vagy normális! - intette le Jancsit is a tanárnő.

Nati néninek nem volt szerencsés a napja, két gyerek is megbuggyant aznap az osztályban. Mindenki más azonban normális volt, ez megnyugtathatta valamennyire, mert az egyébként mérgesen igen hangos tanárnő csendben fejezte be az órát.

Az ominózus osztályfőnöki óra után Bori és Jancsi nagy nehezen kitalálták, hogy egyiküknek túl jók a jegyei, a másikjuknak meg túl rosszak az iskolához, amit kitaláltak maguknak.

-Segítek én neked a javításban - ajánlotta fel Bori Jancsinak - én meg majd nem tanulok, és mindkettőnk jegyei jók lesznek az álmainkhoz.

Nagyon határozott volt, harcos amazonná változott, úgy fellázították Nati néni szavai. Így is tettek ezen túl. Jancsi minden dolgozata jól sikerült, Borié meg egyre rosszabbul. Félévkor aztán nagyon örült Jancsi, és nagyon megijedt Bori. A lány értesítőjében sorakoztak a négyesek, és volt rosszabb jegye is. Nagyon kikapott.

Szűk mozgási terét Anyu még visszább fogta otthon, Nati nénitől meg az iskolában kapott hideget és meleget felváltva, mert tudta jól, hogy lányban sokkal több lakozik a négyestől.

Bori nem tudta mit tegyen. Lázadni a családjában nem volt ajánlatos, igencsak elpáholhatta érte Anyu. 

Amikor kicsi lány volt, kisebbik nénje egy veszekedés közben, könnyektől és zokogásától fuldokolva kiabálta mamának:

-Inkább mentek volna moziba, mintsem engem megcsináltak!

Mamába beleszorult a levegő, de nagyapa ott termett hirtelen, és akkora pofont kent le a lányának, hogy a mellette lévő fal adta neki a másikat. A kegyetlen jelenet mély nyomot hagyott Boriban, teljes testében érezte nénje fájdalmát. Később, amikor veszekedésig fajult a vitája Anyuval, mindig eszébe jutott az a rettenetes pofon, egész teste reszketett a félelemtől, és nem mert kiállni az igazáért. Inkább úgy lett, ahogy Anyu akarta. Így lett akkor is. Elkezdett tanulni, és közben segítette Jancsit. Nem volt egyszerű a sok rosszabb jegyet kijavítania úgy, hogy közben mindent másként látott, másként értékelt, mint a felnőttek. A világgal, a családdal, és magával is tusakodott. Aztán egyszerre csak hogy, hogy nem, megérkeztek a jó jegyek. Neki is, Jancsinak is.

-Kiérsz ma még? – hallotta odakintről.

-Mindjárt jövök!- kiabálta mérgesen, de még mindig fehér blúzban, sötétkék szoknyában üldögélt. – Hogy mehetnék én eléd kisírt szemekkel?

Újra szipogni kezdett. Lassacskán mégiscsak kihámozta magát az ünneplő ruhából. Nem tudta abbahagyni a sírást, és ahogy ismerte magát, ez egyhamar nem is sikerülhet. Anyunak, amikor sírógörcse volt, segített az a nyugtató, ami itt hevert az orra előtt a kisszekrényen.

Muszáj volt megnyugodnia hamar, hogy kimehessen. Két tablettát vett ki az üvegcséből, víz nélkül nyelte le.

A gondolatok már éjfeketék voltak Bori fejében. Nati néni önelégült mosolyát látta, ahogyan átadta neki a bizonyítványt, egy kis grimaszolással tetézve még megmutatta a lánynak felnőtti és tanári fölényét. Jancsi olyan nagyon örült, hogy elfelejtett bármit is mondani neki. Anyut is hidegen hagyta a sok ötös, pedig tőle várta a legnagyobb dicséretet. A családban meg mindenkinek megvan a maga baja. Az ő helyzete később sem lesz jobb, nem lesz szabadabb, és barátai sem lesznek. Bármit tesz, semmi nem lesz elég jó, ha pedig lázad, büntetést kap. Nem lesz se szép, se csinos, a bőre sem lesz barnább soha az életben. Így, ahogy van, nem kell ő senkinek! Itt ült árván, egy szál magában, és úgy fájt a lelke, majd meghalt belé. Nem akart már élni sem. Újra kezébe vette a nyugtatós üvegcsét, a markába zúdította a tablettákat, a szájába tömött valamennyit. Kortyolt a vízből, amit a pohárban talált. Néhány perc múlva, lassan az otthoni ruhájába öltözött, és elindult az udvar felé, segíteni Anyunak.

Botladozott, nem érezte a tagjait. Szédült, zúgott a füle, ájulás kerülgette. A lépcsőn megtorpant, előtte sötét mélység tátongott. Valamivel messzebb Anyu szürke, elmosódott alakját látta.

Végül egy sikolyt hallott.

Anyu sikoltott, nem is értette miért…

SUZANA GUOTH

A sokat szenvedett nagybátyám

Luthar Gustav - Adolf /1921 – 1977/ emlékére

AZ ELRABOLT IFJÚSÁG

Részlet egy levélből:

„Én ezt sokáig nem bírom ki. A spanyol középkori inkvizíció módszerét nagyon jól tudják alkalmazni a 20. századi kultúrkörülményekre. Úgy vernek bennünket, hogy egy bikának is sok lenne. Amikor látom a kék eget, én pedig egy kis cellába be vagyok zárva, nagyon fáj, bár ezt eddig titkoltam. Eddig nem panaszkodtam, de sokáig már nem bírom. Még ha valamit elkövettem volna, akkor megérdemelném. Nagyobb büntetés ez, mint a főbelövés. 20 éves vagyok, a semmiért töltöm itt a legszebb időmet. A társadalom tőlem majd ne várjon semmit. Emberkerülő és embergyűlölő leszek.”

Csodaszép napra ébredt Battyánd. Hétágra sütött a nap, egyetlen árva felhő sem zavarta meg az égbolt egybefüggő kora nyári kékségét. Olyan csendes, mozdulatlan volt a táj, mint a tenger, amikor egyetlen lágy fuvallat sem zavarja meg a hatalmas víztömeg fenséges nyugalmát. 1947. június vége volt már. Az az ember, aki a szülőfalúját tiszta szívből szerette, hálát adhatott a Mindenhatónak, hogy ezen a napon ilyen áldásban részesülhetett. A hónap eleje nem volt ilyen ígéretes, mert sok eső esett, minden nedves volt, de most úgy tűnt, hogy végre befejeződött ez az esős tavasz. A falusiak a paraszti munka legnehezebb része, az aratás és a gabona betakarítása előtt álltak, de addig még maradt egy kis szusszanásnyi idejük. A jó időt kihasználva egymás után mentek Muraszombat felé a lovas fogatokkal. Ezek többnyire egyszerű szekerek voltak, megrakva az elmúlt évről magmaradt gabonával, kukoricával, krumplival, amit a parasztok a közeli város piacára vittek eladni. A jobb módú parasztok magas építésű személyszállító fogattal vitték a korai gyümölcsöt, hagymát, káposztát és más igényes termesztést igénylő zöldséget, valamint vargányát és rókagombát, ami a Battyándot övező erdőkben bőségesen termett.

Ezen a napon a délelőtti vonattal váratlanul megérkezett Gusztáv, a battyándi lelkész fia, aki a szokásától eltérően nem is üdvözölte a konyhában szorgoskodó házvezetőnőt, hanem egyenesen édesapja irodája felé igyekezett. A magas, barna hajú, jóvágású, sportos alkatú fiatalember igen rossz állapotban volt, alig állt a lábán.  Kisfiús vonásait a sok szenvedés még nem tudta teljesen eltűntetni, de a szeme tükrözte az átélt gyötrelmekkel megterhelt fiatal lelkét. A szem nem hazudik, az a lélek legközvetlenebb megnyilvánulása, a lélek tükre, amit semmilyen mosoly, sem grimasz nem képes álcázni.  Nagy önuralom árán tartotta magát egészen addig, amíg be nem nyitott édesapja dolgozószobájába, ahol egy pillanat alatt feladta a küzdelmet, mint a maratoni futó, aki a célba érkezés után azonnal összeesik.  Édesapja odasietett hozzá, utolsó pillanatban elkapta, szorosan magához ölelte, majd odavezette a sarokban álló vörös bársony ülőgarnitúrához, és lefektette a rekamiéra. 

A lelkész, aki rendkívül fegyelmezett ember volt, minden nap már reggel nyolckor valamelyik jól szabott öltönyében, amit még a háború előtt Németországban méretre csináltatott, és hófehér ingében a szokott helyén, a faragott íróasztalánál ült az irodájában. Éjjel-nappal a szlovéniai evangélikus egyház háború utáni újraszervezésén fáradozott, tanulmányozta a reformációkorabeli történelmi áramlatokat, vagy készült egy külföldi vagy Jugoszlávia valamelyik városában tartandó vallásfilozófiai előadására. Vend nyelvre fordított magyar, német és latin egyházi énekeket, folyóiratot szerkesztett, lektorálta a beérkezett írásokat, vagy egyszerűen csak előkészült a vasárnapi Istentiszteletekre és más egyházi funkciókra. Nem szerette, ha fölöslegesen zavarták, mert már a kimerültség határán volt, csak a hívek és a családja lelki és egyéb problémáira áldozott mindig időt az életéből.

- Hogy kerülsz ide, drága fiam? – kérdezte Gusztávot. - Miért nem vagy Ljubljanában, a kórházban?

- Eljöttem Apuka, - mondta erőtlen hangján, eljöttem elbúcsúzni. Majd egy köhögési roham megakadályozta, hogy folytassa a megkezdett mondatát. Nagyon beteg volt már, a szó szoros értelmében rothadt a tüdeje. Az orvosok tehetetlenül nézték a szenvedését, és őszintén megmondták neki, hogy ha szerencséje lesz, akkor is legfeljebb már csak egy fél évig élhet, tovább biztosan nem. Az ő tudományuk véges. Ilyen súlyos eseteket nem tudnak meggyógyítani.

Amikor kitört a második világháború, Gusztáv még egészséges fiatalember volt, a ljubljanai egyetem bányamérnöki karának volt a hallgatója. 1941. április 6-án a németek elfoglalták Murántúlt, majd öt nap múlva a területet átadták a magyaroknak. Az ottani lakosság nagy örömünnepléssel fogadta a bevonulásukat. Gusztáv, édesapja megbízásából, még aláírásokat is gyűjtött Murántúlon, a területnek Magyarországhoz történő visszacsatolásáért, mert a családban nagy volt a magyar kultúra iránti tisztelet. De Gusztávot mégis hamarosan letartóztatták, csak azért, mert az egyik egyetemista barátjáról kiderült, hogy részt vett a magyarok elleni szervezkedésben. Hetekig kínozták, és olyan súlyos testi sérüléseket okoztak neki, hogy 23 éves korára már elhatalmasodott rajta a betegség, amely egyre csak súlyosbodott. Az elszenvedett igazságtalanságok miatt a magyarok ellen fordult, és a háború végéig ő is részt vett a felszabadítási harcokban.

- Miért búcsúzol, Gusztáv fiam? - kérdezte az édesapja. Hova akarsz menni ilyen állapotban?

- Meg fogok halni, apuka. Egészen biztosan meg fogok halni, de nem fél év múlva, hanem hamarosan, valószínűleg már a napokban.

- Bízzál Istenben fiam, bízzál az isteni Gondviselésben, a csodatételében. Ne add fel a harcot. Add ide a kezedet, imádkozzunk együtt, kérjük Isten segítségét. Aki bajban van, és Isten segítségét kéri, annak a segélykiáltását meghallgatja.

- Az esti vonattal már megyek is vissza Ljubljanába, a kórházba, meg fognak operálni.

- Megoperálnak? Hát nem azt mondták, hogy nem vállalják ezt az operációt, mert teljesen reménytelen, és eddig mindenki belehalt ebbe a műtétbe?

- Hát ez az. Valószínűleg én is belehalok. De néhány hete megérkezett Ljubljanába egy fiatal szlovén orvos, dr. Bozsidar Lavrics professzor, aki évekig Amerikában praktizált. Ő megvizsgált, és azt mondta, hogy mivel így is – úgy is hamarosan meghalnék, ő megkísérelné a műtétet, ha beleegyezem. Őszintén elmondta az esélyeimet, azt, hogy Jugoszláviában az olyan műtétet, amit rajtam szeretne végrehajtani, még senki sem élte túl. De ő Amerikában már elvégzett egy sikeres műtétet, és egy százalék esélyem nekem is lenne, hogy túléljem. Ha pedig nem egyezem bele a műtétbe, akkor még egy százalék esélyem sincs, hogy életben maradjak. Láttam rajta, hogy komoly, nagy tudású ember, és mivel nincs mit veszítenem, hát beleegyeztem.

A lelkész egy pillanatra elgondolkodott, aggodalom lett úrrá az arcán, és könnyektől fátyolos szemével jelezte, hogy helyeselte Gusztáv döntését. Azonnal szólt a házvezetőnek, hogy csomagoljon be, mert elkíséri Gusztávot Ljubljanába. A reverendáját is becsomagoltatta, mert a fia betegágyánál akart virrasztani a kórházban egész éjszaka. A papokat a nővérek nem küldhették el a látogatási idő lejártával. De nem volt egyedül Gusztáv betegágyánál. Egy katolikus apáca is odaült az ágya mellé, ő is ott virrasztott az ágyánál, annak ellenére, hogy Gusztáv evangélikus volt. Az apáca egész éjszaka imádkozott, és csak akkor hagyta abba, amikor Gusztáv felébredt, mert ilyenkor mindig megkérdezte tőle, nincs-e valamire szüksége.

Az operáció előkészületei már kora reggel megkezdődtek. Megmérték Gusztáv vérnyomását, vért vettek tőle, több fényképész folyamatosan fényképezte minden oldalról.

- Minden beteggel ezt csinálják? - kérdezte Gusztáv az előkészületek irányítójától.

- Nem, csak most, - volt a válasz, mert ön egy egészen különleges eset. Ilyen itt még nem volt. Az egész műtétet filmre vesszük. Ez Lavrics professzor úr kívánsága. Az egyetemen be akarja mutatni a hallgatóknak a műtétet. A professzor eltökélt szándéka, hogy önt meggyógyítsa.

- Most már sokkal jobban is érzem magamat, - mondta Gusztáv, - kezd visszatérni a reményem, az életbe vetett hitem. De tudom, hogy komoly megpróbáltatások várnak rám.

1947. június 26-án volt a nagy műtét, amely Isten segítségével és a professzor tudásával szerencsésen befejeződött. A műtétről, amely négy óra hosszat tartott, 400 méter hosszúságú film készült, amit Prágába küldtek kidolgozásra. Egy levelében Gusztáv a következőképpen írta le a műtét lefolyását: „Amint kinyitották a műtő ajtaját, már berregtek a felvevőgépek. Először kaptam vagy ötven injekciót a nyakamba és a hátamba, mert nem altattak el, hanem csak érzéstelenítettek. Azután lekötöztek, letakartak, és megkezdődött a nagy műtét. Nagyon furcsa, amikor érzed, hogy vagdalnak, de nem fáj semmit. A bal mellemnél kezdődik a vágás, és majdnem a hátgerincemig tart. Ezután jött egy dolog, amit az érzéstelenítés ellenére is nagyon éreztem. Annyira fájt, hogy hallottam a fogaim csikorgását. Kifejtették a bordáimat, mind a hatot. Ezzel megkezdődött a tulajdonképpeni tüdőműtét. Ekkor elkezdett kínozni a köhögés, és az orvos nem tudott tovább operálni. Kaptam egy gyenge narkózist. Éterrel kissé elkábítottak, de éppen csak annyira, hogy amikor levették az arcomról a maszkot, már megint ébren voltam. Közben vértranszfúziót kaptam a nagy vérveszteség miatt. Befejeződött a nagy operáció. Készen van, mondta a professzor. Én pedig nyújtottam neki a kezemet, és azt mondtam „čestitam, profesor” (szlovén, ford.: gratulálok, professzor). Láttam, hogy ő is nagyon boldog volt. Ez volt a második ilyen operációja, amelyik sikerült. Még egészen fiatal ember, csak 46 éves. Annyi orvos volt az operációnál, hogy nem is tudtam őket megszámolni. A betegségemnek a neve pedig: „bronchiectasia”. A légcsővégek voltak kitágulva és gennyesek. Az operáció sikerült, a páciens nem halt meg. De még utána is elég szép dolgok vártak rám. Tegnap kiszedték a varratokat a tüdőmről, a számon és a légcsövemen keresztül. Naponta egy jó hosszú vastag tűt szúrnak a hátamba, és azzal szivattyúzzák ki a gennyet.”

A professzor rögtön az operáció után azt mondta Gusztáv édesapjának, hogy most már az ő kezében van a fia élete. Az operáció sikerült ugyan, de ha nem kap penicillint és sztreptomicint, akkor a betegsége kiújul. Ha rövid időn belül nem kapja meg az életmentő gyógyszereket, akkor hiábavaló volt az egész operáció. Jugoszláviában azonban egyikhez se lehetett hozzájutni. A lelkész megpróbálta a lehetetlent, talán az egyetlen járható utat. Amikor az ember szorult helyzetben van, sokkal gyorsabban találja meg a megoldást, mint amikor sok ideje van gondolkodni. Szinte ösztöneitől vezérelve, azonnal beült egy taxiba, és a pályaudvarra vitette magát. Néhány óra múlva már a Genfbe induló vonaton ült. Dr. Lavrics professzor ugyanis azt javasolta neki, hogy hozassa meg a gyógyszert az Egyesült Államokból, mert már egy hónapja repülőjárat köti össze New Yorkot Genffel. Ő is ezzel a járattal érkezett haza Európába. A lelkész elment a Lutheránus Világszövetség genfi központjába, ahol előadta a kérését, hogy segítsenek neki megszerezni a fia számára az életmentő gyógyszereket. Néhány napon belül már meg is érkeztek Genfbe. Egy ottani superintendent a gyógyszereket a saját kocsiján hozta el Szlovéniába.  Nem adta ki őket a kezéből, biztos akart lenni benne, hogy az a beteg kapja meg, akinek szánták. Még a nevére is emlékszem, pedig akkor még egészen kicsi gyerek voltam.

Gusztáv életben maradt ugyan, de egészsége nem tért többé vissza. Naponta egy marék gyógyszert kellett beszednie rövid élete végéig. Egyszer aztán egy meghívó érkezett a ljubljanai egyetem orvostudományi karáról, dr. Bozsidár Lavrics professzortól, az egyetem tanárától, aki akkor már a sebészeti klinika igazgatója volt. A hallgatóknak levetítették a műtétről készült filmet. - A páciens természetesen nem élhette túl ezt a műtétet, - volt az általános vélemény a hallgatók körében. Amikor felgyújtották a lámpákat a film bemutatása után, a professzor a pódiumra kérette a műtétet túlélt pácienst. A hallgatók a jelenetet véget nem érő tapssal jutalmazták. Lavrics professzort, aki a háború alatt végigjárta a fasiszta táborok poklait, majd létrehozta a ljubljanai egyetem sebészeti tanszékét és klinikáját, magas elismerésben részesítették. Tito marsall beválasztotta a saját személyi orvosainak a csoportjába. Lavrics professzor búcsúztatására, 1961-ben, Gusztáv is elment, és mélyen meghajolt élete megmentőjének a koporsója előtt.

1957. július 11. –én a Vas Népe c. lapban megjelent egy cikk, mely szerint elfogták az egyik tettest, a háborús bűnöst Porpáczi Gyulát, aki Murántúlon sok partizán megkínzásában és kivégzésében vett részt. Ekkor Gusztáv az egykori szlovén bajtársaival együtt egy üzenetet küldött Szombathelyre: „Porpáczi úrnak a „muraszombati barátai” tiszta szívből kívánjuk, hogy neki se legyen része rosszabb eljárásban, mint amilyenben nekünk volt. Ugyanezt üzenik neki a halott bajtársaink is.”

Salánki Anikó

Az elmaradt szüret

Az öreg orvos ült az asztalfőn, kis ásványvizet töltött a borhoz. A falon körben régi fényképek lógtak, némelyik cifrázott arany keretben, vagy vékony sötétre pácolt fából készültben. Időrendben, mert így volt mindig, kezdve a dédszülők megfakult, ódon képeitől a legújabb vidám színesig, ez a felesége legfiatalabb unokájának diploma osztóján készült.  Ez már csak úgy oda volt tűzve az egyik peremhez. Majd egyszer bekeretezteti, de nehezen mozdul már, vacakol a lába. A falra is ráférne a festés, még kettecskén éltek, amikor a nagy munkát utoljára megcsináltatták. Mire mindent leszedtek a falról, meg elcsomagolták a féltett porcelánokat, mindenféle csetrecsotrát, belefáradtak. A szobafestő elég trehány emberke volt, a karjára színes indák voltak tetoválva, egész nap hamisan fütyült valami vidám nótát, s néha órákra eltűnt. Az ital szagából tudták, hogy nem volt megelégedve a kínálással, ők sose tartottak itthon tömény alkoholt. Megborzongott, ahogy eszébe jutott az a tíz nap, amíg folyt a munka. A felesége keresztfia meg a neje őnagysága megígérte, hogy jönnek segíteni, de mire a visszapakolásra került volna sor, elmentek nyaralni. Küldtek képeslapot, akkor még az járt .                               

A szomszéd szánta meg őket, átjött a süketnéma öccsével, és egy-kettőre helyre rakták a nagyobb bútorokat. Kicsit csodálkozva megkérdezte ugyan, hogy miért nem valami rokona jön segíteni, de amikor ránézett elkomorult arcára, ciccegni kezdett, és szó nélkül tolta arrébb a komódot.                   

Amálka meg egész nap mosogatta, törölgette a dísztárgyakat, némelyik darabot hosszan nézegetett, a történetén gondolkozott tán, vagy hogy miként is került hozzájuk. Milyen jókat beszélgettek!

Most meg egyedül van, nem ül az asztalnál senki, csak ő. Ide-oda járnak a gondolatai, néha félhangosan ki is mondja, furán csengenek a szavai, visszaverik a falak.  Nagy a ház, nemzedékről nemzedékre szállt. Persze amikor gyerek volt, sokan voltak, meg hószámra távoli rokonok is belakták a most üresen álló szobákat. Hozzájuk mindig jöttek vendégek, népes volt a família, rengeteg a barát, a hálás beteg. A nyári kúria mellé még öregapja telepítette a tíz sor szőlőt, a legszebb volt a környéken. Huszár szőlőnek nevezte, mindenki így emlegette aztán. Sárfehér – jutott eszébe, és megörült a szónak, mert egyre gyakrabban előfordult, hogy töprengenie kellett, főleg a neveken. A puttonyos legények hétrét görnyedtek, mire a sor végére értek, mert a fürtök nehezek voltak, mint a sár, innen volt az elnevezés. Csak a régi filmeken szüreteltek szemrevaló, ringó szoknyás fehércselédek, meg lajbis, fehér inges, nyalka legények nevetgélve meg énekelve. Kutya nehéz és piszkos munka volt, a kiskés, amivel vágták a szívós indákat, néha csontig beleszaladt a kézbe. Egyik évben a késő tavasszal jött fagy mindenütt elvitte a még éppen csak kezdődő termést, de ők egész éjjel füstöltek, száraz levelek hamva pörgött az ég felé, és elűzte a hideget. Sose volt olyan édes és sok gyümölcsük, mint akkor. Ez annál is feltűnőbb volt, mert sehol másutt nem lógtak fürtök, csak valami kis töppedt-korcs semmiségek. Kérdezgették öregapját, még távoli helyekről is képesek voltak eljönni, hogy miként csinálta, de csak somolygott vékonyka bajusza alatt. Végül a nagy kapacitálásra – meg jó pár pohár borocska után – annyit mondott, hogy ezt a füstöléses trükköt egy Jókai-regényben olvasta, és csak úgy blindre próbálta ki, és bevált.                                                                                  

A százkötetes Jókai bordó-arany kötésben ott volt a dolgozószobában, elolvasta mindet. Megkínlódott a nehéz szavakkal, a hosszú leírásokat meg át akarta lapozni, de szentségtörésnek érezte, és minden kisilabizált oldal után elfogta valami kellemes bizsergés, hogy lám, mire képes ő gyerekfejjel.                                                                                                                                                                         

 Aztán mostanra nem maradt, csak négy kötet, a szép üvegezett barokk cirádás szekrény is eltűnt. Nem járt utána, ki vette magához, lehet, hogy el is tüzelték. Nem ez volt a legnagyobb baj.                     

Bozontos szemöldökét összehúzta, és egy kis töprengés után öntött még egy kis bort.

Persze ez már nem az ő szőlőjükből van, azt elvették, meg tagosították, valamelyik évben meg ki is vágták, mert elöregedett. Nem szokott arra menni, minek? Megint ősz van, nézett ki a párás ablakon. A kerti útra ráférne egy alapos seprűzés, a diófa leveit meg el kéne égetni, a tuják közül egy kiszáradt, olyan a többi között, mint egy alvadt vérrel telefröcskölt gyertya. A virágágyás is haldoklik, igaz, az őszi rózsát mindig utálta, csak Amálka kedvéért tűrte meg, de mikor egyre másra vitte el a kórság a töveket, átjárta valami megkönnyebbülés. Rálegyintett, mert nem volt már értelme ezeknek a gondolatoknak. Kivitte a demizsont a kamrába, meglötyögtette, gyorsabban fogy újabban, de nem bánta.  A szivart már évtizedek óta nem szívta, az a kis ennivaló meg, amit megeszik, nem kerül sokba. A fűtést megoldja a konyhában, egy régi heverőn itt is alszik. Vendég úgyse téved erre.                                              

Amikor majd hatvan éve végleg haza jött, sokáig kérdezgették, vizslatták, míg végül – tán azért, mert más úgyse pályázott volna orvosnak erre a vidékre, meg sokan tisztelték apját is – elfoglalta az orvosi rendelőt. Sose politizált, kedve se volt, ideje se, meg csak úgy kapkodta a fejét, amikor egyik napról a másikra már az volt az igazság, ami régen hazugság. Nem akart belemenni ezekbe a meddő vitákba, hát egy idő után nem is győzködték, hogy lépjen be a pártba. Később látta, hogy ráírták vörös ceruzával a személyi anyagára, hogy politikailag megbízhatatlan. Azért amikor a megyei titkár olyan nagyon beteg lett, őt hívta, nem mást. A jó diagnosztizáláshoz nem a politika kellett, hanem a tudás. Azon a régi őszön cselédkönyves orvos volt fent a fővárosban, annyi tanulnivalója volt, meg temérdek munkája a kórházban, hogy néha csak leült a pihenőben, és már horkolt is. Száján át kapkodta a levegőt, dagadt volt az orrmandulája, de nem volt ideje megműttetni. Nehezen, vagy tán sose hitték el teljesen, hogy fogalma se volt, mi zajlik a városban. Persze jutottak be kósza hírek, összegyűrt újságlapok, egyre kevesebb ápolónő jött be, az orvosok is fogyatkoztak, lazább lett a kórházi fegyelem. Piszkosak voltak a folyosók, és amikor ezt szóvá tette, a takarítónő elment mellette, mint aki se nem hall, se nem lát. Az osztályos orvost napok óta nem látta. Hónapok óta nem jutott el a fővárosból, kapkodva írt néha egy postai lapot, meg tán kétszer beszélt apjával. Dísztáviratot is menesztett, anyjának volt névnapja. Szegfűset küldött, már az ajtónál jutott eszébe, rózsásat kellett volna, de már nem állt újra sorba. Mindszentek volt, kintről már behallatszott a fegyverropogás, szeretett volna telefonálni. Haza. Megtudni, mi van a családdal, megnyugtatni őket, hogy ő jól van. Volt telefon otthon, valami csoda folytán kapcsolni is tudták a kért számot, hallgatta a búgást, majd ahogy kicsöngött, de nem vette fel senki. A postáskisasszony sürgette, ő meg csak állt, és nem tudta, mit csináljon. Legszívesebben kirohant volna, át a kórházat övező kopár kerten, ahol a juharfákról is lehullottak már a levelek, és gyűrt-piszkos valaha fehér köpenyében felszállt volna az első vonatra. Forró homlokát rászorítva nézett volna ki az ablak előtt elsuhanó tájra, és csak akkor nyugodott volna meg, amikor az ismerős vasutas cinkos mosollyal szalutál, és odadörmögi, hogy mennyire fog örülni a doktor úr. Persze nem ment. Letette a telefont, a nehéz fekete kagyló koppanva került a helyére. Soha többet nem vette fel. Egy hét múlva ő szedte ki a törmelékek alól, összetörve, és tette az elégett iratok tetejére, onnan kotorták bele a vödörbe. Apjára gondolt, aki megbecsült körorvos volt. Lovas kocsival, bricskával járta be a távolabbi falvakat, ment ki a tanyára, a kerék néha megbillent egy mélyedésben, messziről porfelleget kergetett a szél. Télen szán gyűrte le a távolságot, a lovak erősek voltak, nekifeszültek a hó szakadásnak.  Micsoda telek voltak! Néha úgy kellett az embereknek kiásni a házakat, a gyerekek meg addig játszottak, amíg téglapiros nem lett a kezük. A tavasz meg nagy esőket hozott, a megáradni készülő folyó illatát kilométerekre lehetett érezni. Az évszakok váltakoztak, az élet szépen ment előre, mindennek megvolt a maga helye, ideje, formája. Szépen éltek. Édesanyja tartotta rendben az orvosi kartotékokat, kisebb bajokat maga is meg tudott oldani, estére hazakeveredett férje figyelmesen hallgatta a beszámolóit, és helyeslően bólogatott.

Két húga cserfes volt, egymás szavába vágva mesélték, mi történt velük, ő meg a hallgatag nagyfiú, mindig valami könyv volt a kezében. Fájó volt emlékezni, néha hétszámra lesütött szemmel bódorgott a nagy házban, nem akarta látni a képeket, de nem akarta elpakolni se. Akkor is látta volna, ha nincsenek kint a falon. Olyan ez, mint az amputált végtag, fáj akkor is, ha már nincs.                

Semmit nem dobott ki a régi holmik közül, már ami megmaradt. Amit meghagytak azok, akik végig pusztították a házat, és vitték, ami a kezükhöz ragadt.                                                                                              

Anyja névnapján kinyitja a szekrényét, végig simít a ruhákon, óvatosan, mert hiába rakott levendulát a polcokra, a molyok betelepedtek, a hajdani elegáns gyapjú kabáton nagy lyukak éktelenkednek. Apja táskájával járt a rendelőbe meg a házakhoz évtizedekig.  Nem vitte magával – ez jutott eszébe, amikor először haza tudott jönni. Sáros lábnyomok éktelenkedtek mindenütt, a fiókok kihúzva, a féltett porcelán készlet darabokra törve. A táska a fotel alá csúszott, a földig érő zöld bársony huzat miatt nem vehették észre. Kiabált, szólongatta őket, a húgai nevét már vöröslő arccal üvöltötte, de nem válaszolt senki.  Akkor se. Aztán se. Sose.                                                                                                                                                                       

Holnap is lesz nap – ezt mondta az a sebesült katona, akinek már csak a folyosó végén jutott hely, bénán lógott le a karja, és senki nem volt rajta kívül, aki kezdhetett volna vele valamit.                                    

 Ő sietett a gyógyszeres szekrényhez, magában már sorolta is, hogy miket kell kivennie, de egy pillantás elég volt, hogy lássa, elvettek belőle mindent, a kitépett ajtó az íróasztalra bukott, és lába alatt megcsikordult az üveg. Annyira fiatal volt, és nem tudott kihez fordulni. A huzat kisodorta az ablakpárkányra a függönyt, beesett az eső. Óvatosan kilesett az ablakon, a kórházzal szemben egy égő tankot látott, és ha valami ösztönnek engedelmeskedve nem kuporodik le, a belőtt sorozat elkaszálta volna. Mire visszakúszott a folyosóra, a sebesült katona már nem volt a hordágyon.                                

November 13-án ért haza, előbb nem tudott. Így is keserves volt, állandóan igazoltatták, a vonatok alig jártak, teherautókra könyörögte fel magát. Nem találta meg őket. Senkit a családból, pedig bejárt minden hivatalos meg nem hivatalos utat, keresett, kutakodott, hirdetett, ment minden halvány nyom után. Köddé váltak. Amálkát is ott ismerte meg, a Vöröskeresztnél. Nem szerelem volt, kötelék, bizalom, becsülettel letöltött élet egymás mellett. Megigazította a csálén függő tükröt, csak egy pillanatra nézett bele. Csupa ránc, borostás arc, csak a szeme volt olyan, mint azon a régi őszön, amikor a hideg, a szél és az eső szüretelt, nem az ember.                                                                                         

Kinézett az ablakon, lassan leszállt a köd.

BILECZ FERENC

Találkozások

Vége volt már a nyárnak, az éjszakák hűvösödtek. Az égbolt magára öltötte csillagmintás takaróját, és úgy ragyogott, mint soha máskor. Olykor fel-felvillant valami a sötét égbolton. Ilyenkor egy csillag búcsúzott az élettől, és hattyúdalként fénynyomot hagyva maga után, egy szempillantás alatt eltűnt az eget fürkészők szeme elől. Négyen ültek a parázsló tűz körül. Egy szikár, ősz hajú, lelógó bajuszú, csuparánc arcú apóka, és három örökmozgó, tíz év körüli fiúcska.

• Hullócsillag. Kívánjatok valamit, és az teljesüni fog – mondta az Öreg.

A három süldő gyermek már sokszor hallotta ezt a mondást. Mióta eszüket tudták, minden nyár végén, sötétedéskor kifeküdtek a szabad ég alá, és várták a hullócsillagokat. Hitték erőst, hogy amire gondolnak, az valóban be is teljesedik.

Szülők és rokonok nélkül maradt, árva gyerek volt mindegyik. Az Öreg ‑ évekkel ezelőtt – befogadta őket a lápi kunyhóba. Kolosnak és Györkének az apja odaveszett a háborúban, amikor a frank Pippin király megtámadta az országot. A kis Tót meg egy szláv család egyetlen életben maradt tagjaként kóborolt a pusztában, mígnem az Öreg rátalált és magához vette. Tót családját Kolos és Györke családjával együtt a bolgárok hurcolták el rabszolgának, miután az egész falut felégették. Krum, a bolgárok cárja, egyetlen élő lelket sem hagyott maga után az avarok pusztaságában.

• Apó, mesélj nekünk a magyarokról! – kérlelték az Öreget.

A magyarok sátrakban laktak, a nádastól délre elterülő végtelen pusztát foglalták el. A nyár elején jelentek meg a tó déli partjainál. A bőrökkel fedett öblös szekereken asszonyok ültek, kicsiny gyermekekkel az ölükben. A többiek gyalog, lovon, de még tehénháton is érkeztek. Rengeteg állatot hajtottak. A csorda, a nyáj, a ménes hamar megtalálta a legelőt, a konda bevetette magát a bozótosba. A sátrakat ló-, és tehénbőrrel takarták, mert már hidegedtek az éjszakák. Nappal a sátornyílásokat szabadon hagyták, hogy a friss levegő kivigye a nyárutó forró levegőjét. Így éjjel-nappal kellemes meleg volt a sátorban, amely napközben jobbára üres maradt, kivéve, ha nagybeteg volt a családban. Nappal meg megvolt mindenkinek a maga dolga.

• Még gyerek voltam, amikor először láttam magyar embert. A Hegyalján éltünk az egész családdal, bőségben. De Avária már nem létezett. Kagánunkat rossz tanácsadók vették körül, akik csak a maguk hasznát keresték, a néppel meg nem törődtek. Képmutatóké és tolvajoké lett az ország. A nép is kalmárkodni, kufárkodni kezdett ahelyett, hogy a harci taktikát, a vitézséget gyakorolta volna. Akkoriban kezdtek feltünedezni a magyar lovasok. Keletről jöttek és igen sokan voltak. A dombok között elnyúló dús legelőjű réten, a patak mellett táboroztak legtöbbször, erőt gyűjtve a morvák elleni harcokhoz. A morvák igencsak megerősödtek, amikor a szlávvá vált Szvatopluk lett a királyuk. A frankok meg behívták a magyarokat, hogy segítsenek legyőzni a morvákat. Egy-két év alatt ez sikerült is nekik, a magyarok meg gazdag zsákmánnyal térhettek vissza keleti otthonukba. Amikor nem harcoltak, szívesen látták az avar kereskedőket a táborukban. Mi főleg élelmiszert, bort vittünk nekik. A magyarok megértették az avarok nyelvét, de a frank, morva idegen volt tőlük. Nem értették a germánokat sem. Rajtuk is ragadt a „nyeméc” név, mivel állandóan azt hallották tőlük, hogy „nem écc magyar, nem écc!”. Én az apámat kísértem el a magyar táborba. Szárított marhahúst, kölest, árpát vittünk eladni. Prémeket, vasedényeket, kaszát, sarlót, szerszámokat kaptunk cserébe.
• Hogy lehet az, hogy ők is úgy beszélnek, mint mi? – kérdezte Kolos.
• Hát nem egészen úgy, és nem lehet minden szavukat megérteni. Sokkal jobban megértetik magukat a kunokkal meg a palócokkal. A káliz kereskedőkhöz hasonlatos a beszédük, de a mondandójukat mi is mindig kitaláltuk, akármiről is esett szó. Mert sokat kérdeztek felőlünk. Ki a kagánunk? Hol élünk? Vannak e nagy legelőink? Van e sok hal a vizeinkben? Milyen állataink vannak? Főleg ilyen kérdéseket tettek fel. De szóba kerültek az őseink is. Ki volt a ti ősapátok, milyen isteneitek vannak? Honnan származtok? Mi pedig válaszoltunk a kérdéseikre. Ekkor derült ki, hogy Nimródnak, a nagy vadásznak vagyunk a gyermekei mindannyian. A mi őseink Hunor leszármazottai, ők pedig Magor utódai. Ezért értjük egymás nyelvét.
• Az ősökről mesélj Öreg! – kérte Györke.
• Jól van, no! Csak maradjatok békivel, mert ez hosszú történet! – mondta a vén Magos, mert így hívták az Öreget fiatal korában.
• Ezt így mesélte nékem a nagyapám, aki az ő nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte el – kezdte a meséjét az Apó.

Bendegúz volt a mi ősünk, a nagy hun Balambér vezér dédunokája. Az Ő fia volt Atilla, akinek haragját rettegte a fél világ! De a bizánciak ármánya nem hagyta, hogy királysága fennmaradjon az idők végezetéig. Egy, a rómaiak szolgálatában álló, bűbájos nő elvette az eszét, és ez lett a végzete. A hős, akit száz csatában nem tudtak legyőzni, saját vérében fulladt meg a nászéjszakáján. Népe szerteszét hullott, mint az érett kalászból a mag, és belőle csíráztak ki a keletről jövő, Atilla örökségét állandóan kereső törzsek. A mi őseink, Baján kagán vezetésével új birodalmat alapítottak ezen a szent helyen. A határainkon élők keveredtek a szomszédos népekkel, csak mi, akik a lápokban, mocsarakban, vagy a hegyek belsejében el tudtunk bújni, csak mi maradtunk meg az ar népből. Hatalmas nép volt ez hajdanán. Még Nimród idejében, amikor Bél isten vigyázott ránk. Mondják sokan Bál istennek, Nagy Úrnak, Nagy Égi Úrnak, akinek a királysága a Kaukázuson is túl ért. A két ikertestvért is úgy hívták, hogy Hun-ar és Magy-ar, ami az ar népre utalt. A nagyot, a hatalmast ekkortájt kezdték Bál isten után „bol”-nak nevezni.

• Tót! Hogy is mondják nálatok a nagyot? – kérdezte az Öreg a kis szláv gyereket.
• Belika, vagy velika – válaszolt a fiú.
• Hát, nem bolsoj? – kérdezte nevetve az Öreg.
• Hát ezt csak egyszer hallottam egy vándortól, aki nálunk szállt meg, amikor még éltek a szüleim.
• Na, látjátok! Bél, vagy Bál isten mindenhol ott volt. A nagy népet, Hunor utódait így is nevezték, hogy a Nagy Ég népe, azaz Bol-Ug-ár. De a többi apróbb törzs is megtartotta az Ég Népe elnevezést, ezek voltak az Ug-arok. Később, a Rá folyó mellett elszaporodott törzs neve bolgár lett, a folyót meg róluk nevezték el Bolgar-nak, de amit ma már csak Volgának mondanak a környékbeli szlávok, akiket a ruszok uralnak. Azt meg, hogy mi is rokonságban vagyunk velük, semmi sem bizonyítja jobban, mint a sok Bolug nevű család az avarok között. Mit gondoltok, a bálvány szavunk honnan ered? Ha nem tudjátok, kérdezzétek meg a magyarokat! – és egy huncut mosoly suhant át az Öreg, ráncokkal teli arcán.
• Hát, Bolug vezér neve hogyan lett Szvato-Bolug? – kérdezte Kolos.
• Közülünk sokan, mint Bolug is, eladta magát a gazdag szomszédoknak. – folytatta az Öreg.
•  Bolug királyunk apja benősült a szláv Mojmir házba. Fiát megkereszteltette, és a szlávok már csak úgy kezdték nevezni, hogy a „Mi Bolugunk”, azaz Szvato Bolug. Ami vőt, vendéget jelent az ő nyelvükön. De betelt az ő ideje is. Halála előtt fogadta a magyarok követségét és egy fehér lóért, kötőfékért és nyeregért cserébe visszaadta Atilla örökségét a távoli rokonainknak. Az a nép, amelyik most tábort vert a mocsár déli partjainál, nem ellenségünk, hanem testvéreink. Magor leszármazottai ők. Ha találkoztok velük, ezt soha ne feledjétek!

Reggel, amikor a rétet még ködfelhő borította, és csak a jegenyék csúcsa kandikált ki a szikrázó napsütésbe, a három gyerek már úton volt a magyarok sátrai felé. Ökörnyál foszlányok úsztak a levegőben annyi, hogy nem győzték letörölni arcukról a fennakadó pókhálószerű, ragadós fonal-vitorlákat. A település szélén megálltak, lefeküdtek a fűbe, és hallgatták a táborból kiszűrődő zajokat. A sátrak vegyesen helyezkedtek el a szénakazlak és a gabonaasztagok között. Ebben az évben későn vetettek, így az aratás is késett. Szénát meg minden család igyekezett begyűjteni télire, mert akkorra már mindenütt hó és jégpáncél fogja elzárni az állatokat a legelhető növényzettől. Álltak már a szögletes, partoldalba épített karámok is, amelyek a lovak meg a marhák számára nyújtanak majd védelmet a téli viharok idején. Különben ezek az építmények csak a gyerekek játszóterei voltak, mert a ménes, a gulya, a nyáj egész évben szabadon volt a pusztában. A pásztorember legfeljebb a szárnyékban találhatott védelmet az északi, vagy a keleti szelek ellen.

Hirtelen, szinte a semmiből, két magyar gyerek bukkant fel, közvetlen előttük. A kis csapat farkasszemet nézett egymással, egyikük sem szólalt meg.

• Gyerekek! Gyertek enni! – hangzott fel egy erélyes női hang a sátrak felől.
• Nekünk szóltak? – csodálkozott a kis Györke.
• Kik vagytok? És mit kerestek itt? – kérdezte a nagyobbik magyar fiú.
• Mi avarok vagyunk, és az Apó azt mondta, hogy ti a testvéreink vagytok, hiszen értitek a nyelvünket! – válaszolta Kolos.

A két magyar fiú igen elcsodálkozott a lenge vászonruhába öltözött, fejüket piros szalaggal körbekötő gyerekek láttán. Sok idegennel összefutottak már a hosszú vándorlásuk során, de olyanokkal, akik úgy beszéltek, mint Karasun, a törzs mágus táltosa – még sohasem találkoztak.

• Én, Béla vagyok, a magyarok nemzetségéből. Ez a föld már a miénk! Álmos fia, Árpád vezetett el bennünket őseink, Atilla örökébe – mondta büszkén a magyar legényke.
• Atilla volt a mi ősünk is, kinek apja Bendegúz volt.
• Az nem lehet! Atilla apja Mundzsuk volt! – válaszolta Béla.
• De, mi tiszteljük a vendégeinket. Gyertek velünk, és táltosunk majd megmondja nektek az igazságot Atilla apjáról.

A kis csapat elindult a tábor felé. Útközbe versengve mutogatták egymásnak a közelben látható tárgyakat, növényeket. Nem győztek betelni a közös szavak felismerésével, azzal, hogy egymás szavait ugyan úgy értették, mint a másik.

• Széna, árpa, boglya, kazal, asztag, szalma, kasza – röpködtek a jól ismert kifejezések. Minden egyes szó elhangzása után, a másik fél bólintással nyugtázta, hogy érti. Így értek be a táborba.
• Nénnye! Ezek a fiuk a testvéreink! Avarok! – kiáltotta Keve, a másik magyar fiú, a csodálkozó, éppen rákérdezni akaró asszony felé. -- Ugye velünk ehetnek?

Már lenyugvóban volt a nap, amikor a táltos elé kerültek. Karasun hosszasan vizsgálgatta a jövevényeket, megtapogatva fejüket, kezüket, vállukat.

• Bizony, ti a mi népünkből valók vagytok, akik már több emberöltővel ezelőtt nyugatra költöztetek, Atilla nyomában. Atilla apját mi Mundzsuknak, ti pedig Bendegúznak ismeritek. Ő a nagy Rugának, aki a hunokat egyesítette, volt a testvére – mondta a táltos olyan tiszta, érthető szavakkal, mint amilyeneket csak az Apó szokott használni, amikor az ősökről mesélt.

A csillagok már az estéli tücsökmuzsikát hallgatták, amikor a három avar fiú visszatért az Öreghez. Magos már tudta, hogy a fiuk otthonra találtak a magyaroknál. Mire beköszöntött a keményfogú, didergető tél, Kolos, Györke és a kis Tót, Bélával és Kevével együtt – egy meleg magyar sátorban –hallgatta Karasun mágus regéit Hunorról, Magorról és a csodaszarvasról.

Kereki, a kerek erdő?

Helyneveink magyarázatainál gyakran kifogásolom a nyelvészek túlkapásait, amikor a közérthetőnek tűnő, magyar megnevezéseket túlbonyolítják, szlávosítják. Lásd például a dombó összetételűek esetében a szláv dubovo-ra  (tölgyes), Hőgyésznél a hölgymenyét vadászokra való hivatkozásokat.

Most, a – véleményem szerint -- gyermeteg, meseszerű település névmagyarázatokból hozok fel egy példát, amelyet Somogy megyében találtam. Kereki faluról van szó. Bár Kereki névvel vannak helynevek Bácsban, Békésben, Arad és Bihar megyében is. Hajdu-Biharban, Nagykereki, amelynek Árpád-kori megtelepedését régészeti leletek is bizonyítják. 1262-ben Bihar vármegyében három Kereki is létezett: Tancs-Kereki (vagy Tancskereke), Nagy-Kereki (Váralj-Kerekinek is nevezték) és Kis-Kereki.  (Kereki, Nemeskereki, Erdőskerek --1484-ben Kereky -- Tancskereke), továbbá rét-, dűlő-, és útnevek. Ezek névmagyarázata Kiss L. és Kniezsa 'körhöz hasonló alakú erdő' – kijelentésére, vagy hasonló értelmű (pl. hivatkozás a település kör alakú templomára) megfogalmazásokra vezethető vissza, azaz szerintük e helynevek a kör alakú, kerek, esetleg ovális alakjukról kapták a nevüket.

A témával szakmabeliek is foglalkoztak, talán legrészletesebben Horváth Katalin: Kereki, Csipkerek, Méhkerék és társai című írása tartalmaz kritikai észrevételeket. A kerek-kerék szócsalád teljes körű problematikájának taglalására most nem vállalkozom, kizárólag a kerek szó -i képzős alakját járom körbe. Ezek közül is kihagyom a melléknév képzőt és az -é birtokjellel azonos helynévképző funkciót. Marad tehát a kerek főnév és az ősi  -i helynévképző: kereki! Annál is inkább, mivel Kereki első okleveles említése 1193-ból Qaerequi alakban ismert. A kerek/kör vitában pedig Marácz László az Amszterdami Egyetem oktatójának a véleményét osztom: „A gyökrendszerhez hasonló, szigorú szervezőelvet nem ismerek semmilyen más nyelvben: a jelentések és a hangok között lát párhuzamot. Például a ‘kr’ gyök a kerek tárgyakra vagy ilyen fajta mozgásokra utal, de ha tovább ragozzuk – ‘kerék’ –, akkor úgynevezett szóbokor alakul ki: ami azonos hangzású, és összefügg a ‘kör’ alakú tárggyal. Ez egy kognitív rendszer, mert a világot elrendezi nekünk, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy lehet magyarul gondolkodni, mert a nyelv osztályozza és rendszerezi a valóságot, a jelentésmezőket”. / Lehet magyarul gondolkodni B. Orbán Emese - Pataki Tamás riportja Marácz Lászlóval, az Amszterdami Egyetem oktatójával, Magyar idők. 2016. november 9./. És itt kezdődnek a bonyodalmak! A KEREK szó (több, más magyar szóhoz hasonlóan) egyszerre lehet melléknév és főnév is, a mondatban betöltött szerepétől függően. A sokféle melléknévi jelentést most nem részletezem, csak a főnévit. 

A magyar nyelv értelmező szótárában olvashatjuk a KEREK címszó alatt: „II. főnév <Csak ebben a szókapcsolatban:> A föld kerekén: a) <állító mondatban:> bárhol v. valahol a földön; b) <tagadó mondatban:> sehol. Semerre a föld kerekén”. De Kerekinél találkozhatunk ilyen megoldással is: „a kerek főnév -i képzős származéka. A kerek szó körhöz hasonló erdőt jelöl (kerek erdő).” /Várkonyi Imre: Somogy megye helységneveinek rendszere, Kaposvár, 1984. (19. p.)/. Ezzel konform Kniezsa megállapítása, ahol kerekinek  'körhöz hasonló alakú erdő' jelentést tulajdonít. (FNESz. Kereki). Sőt: „A hangzónyújtó névszótövek csoportjába tartozó kerek és kerék egymásnak alakváltozatai, s beletartoznak a ’kerek, forgó’, illetve ’kering, forog’ alapjelentésű, ősi igenévszó jellegű ker- tőből létrejött kiterjedt szócsaládba (TESz. II, 454, 464–5)”. „Azonban a nyelvszokás úgy akarta, hogy különböztetés végett a rövid kerek inkább melléknévül, a hosszú kerék pedig főnévül használtassék.” –írja Czuczor-Fogarasi.  Találkozhatunk olyan elképzeléssel is, hogy „neve valószínűleg a "kerek" vagy "kerék" irtásnévből származik”. (Lásd: Kiskereki története).

A fentiekből következik, hogy a Kereki helynév a „kerek” köznév tulajdonnévvé válása útján keletkezhetett, és hagyományozódott tovább. Eredeti jelentéstartalma megváltozott, de a motiváció maradt a jelzős értelmezésben és ennek megfelelően születtek az új értelmezések. A kérdés az, hogy mi lehetett a KEREK köznév eredeti jelentése?

Már említésre került a magyar nyelv értelmező szótárában „A föld kerekén” kifejezés, ami azt jelenti, hogy az egész földön. Itt tehát a kerek, mint „a teljes, az egész, a Mindenség” értelemhez közelít.  De ez egy telepre, falura vonatkoztatva túlzás lenne! A kerek régi főnévi jelentése nem lehetett sem „kerek erdő”, sem „kerek templom” vagy „kerek irtás” sem! A kerek erdő inkább a népmesék világában fordul elő, mint a természetben. Főleg ilyen, viszonylag gyakori, esetekben.

Véleményem szerint itt a kerít ige ker- tövére kell gondolni, és nem ’bármi kerek dolog’-ra! A körbe kerítés eredménye lehetett a KEREK. De mit kerített körbe a középkor embere? Mindent, amit védeni akart, elsősorban a települését! De használhatták-e a magyarok valamikor a kerek szót a falujukra? Úgy gondolom, hogy a falu szó fal-töve jó alapul szolgálhat a feltételezésre!

„A szó fal- töve ősi örökség az ugor korból: vogul paul, osztják pugel, az u–v szóvég (falu–falv-ak) magyar fejlemény, valószínűleg denominális névszóképző. A szóeleji p đ f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb.”  / Magyar etimológiai szótár/. A WikiSzótár.hu-ban viszont ezt olvashatjuk: „Eredet [falu < ómagyar: falu < ősmagyar: falan, falian (falu) < dravida: paleiyam, valliyam (falu, „bekerített”) < valei, val (körbevesz)]” Ez teljesen konform Bálint Gábor megállapításaival erről a szóról. (Szentkatolnai Bálint Gábor: A magyar nyelv Dél-Indiában. Fríg Kiadó. 118. old.) Ott: tamil palli, (falu, város, lakhely), valliyam (pásztorok faluja). „Ezért kétségtelen, hogy a fal, falu szó a fal (kerék-fal), fal-az (kerít) alakkal azonos.” – írja. A fal, mint házfal u- valagam, de valayam (hely, kerek, kör, környék), gyöke: val-, valei- körülvenni).  Tehát nyílvánvaló, hogy egy PIE gyökről van szó, mint az angol wall, (fal), a  Sanskrit: देह (deha), देही (dehī, “surrounding wall” – fal körüli), vagy a latin: vallum.

Külön érdekesség a „kerek” szó jelentésével történő azonosítás! A magyarok egyik őshazájának környékén, a 8-11. századi Kimak kaganátus (Қыймақ қағандығы)^[1] fővárosát úgy hívták, hogy: Кереку (ma Pavlodár). Jelentése: jurta^[2], kerek sátor, a jurta falát képező rács-fal. ('юрта, дом; домашний очаг'. Верификации гипотезы в определенной мере способствует значение тюркской параллели: гереге ~ кереге ~ кереку  'деревянная решетка, образующая стены юрты, шатер, юрта.) De ebből származnak a „horda” és az „aul” (hegyi falu) szavak is. ("Юрт" - поселение, стан, казахское "журт". Также Юрта это центр, от которого происходят слова Орта , Ортак, Орда. Слово юрт используется на кавказе со смыслом также как и "аул" например города Хасавюрт, Чириюрт, Дубаюрт.) A fentiek arra utalnak, hogy a „falu” és a szinonim értelmű „KEREK” szavunk ősi örökség, az előmagyar alapnyelvből! De hol van a köznevek tulajdonnevekké válásának fontos feltétele, a megnevezések folyamatossága, hagyományozódása?

Ismert tény, hogy Árpád bejövetele előtt, az avarokkal, bolgárokkal együtt több népcsoport érkezett az Al-Duna környékére Hvárezmből (Khorezm), Nagy-Bulgáriából, Kazáriából.  Anonymus azt írja, hogy 970. körül, bolgárföldről (a mai Kazány térségéből) izmaeliták sokasága érkezett Magyarországra. „Említi a Bular földet, honnan Taksony korában nagyszámú izmaklita költözött Magyarországba, ami akkor történhetett, midőn 969 körül, tehát Taksony uralkodásának vége felé az oroszok feldúlták Nagy-Bolgárországot s a lakosok az egykorú arab tudósítások szerint mindenfelé elszéledtek”./ Pallas Nagylexikon/. Abu Hámid Al-Garnáti andalúziai arab földr. utazó 1150-53: járt Mo-on. Tudósítása szerint a khavárezmiek utódai ezerszám állnak a m. kir. szolgálatában, ker-nek vallják magukat, bár valójában muszlimok.  A krónikáinkonkon túl, régészeti leletek is igazolják, hogy a 11. században már itt éltek. (Lásd pl. a 2004-ben Orosháza környékén megtalált Árpád-kori település leletanyagát!). „Ugyanis Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte”. (Anonymus Gesta Hungarorum).

A honfoglalás utáni magyarországi kálizok neve muszlim hvárezmieket takar. Kézai Simon szerint Aba Sámuel anyja is káliz volt. Kézai, a khorezmi rokonságot Csabától számítja: „Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége”,   aki „a korozmin nemzetből vett feleséget”. A khorezmiek, más néven kálizok „kisebb csoportjaiknak bevándorlása a Kárpát-medencébe az 1200-as évek végéig folytatódott, s eredeti nyelvüket valószínűleg meg is őrizték (vám szavunk vsz. káliz jövevényszó)” – írja a Magyar Katolikus Lexikon. Ezek a ponto-kaszpi sztyeppei „honfoglalóink” biztosították a nyelvi folyamatosságot a „hun-avar-türk” jellegű helyneveink fennmaradásához. Írásaimban ezek közül én az alábbiakat szoktam legtöbbször megemlíteni: Baltavár, Kevevár, a Túr patak melletti Keve, Bogra (Tm.), B(P)olgárdi, Buj, Bálvány, Jár, a Bel-, és Ar- tövűek sokasága, és most a KEREK + i képzős helynevek, miszerint KEREKI, hasonlóan a többi Árpád kori helyneveinkhez,  egy -i helynévképzővel ellátott egyrészes településnév. (Formailag és jelentés szempontjából szinonimája a Falud helynév lehetne.)

VARGA LAJOS

Pillangók a szélben

Rét,üde zöld,sok eső esett,szinte minden délután  jöttek a viharfelhők,de nagy szélvihar is

kísérte,tombolt a szél,de ezen a hétvégén szép idő lett,szélcsend,meleg,de nem olyan

kánikula.

A kirándulóbusz elment,a csoport felment a dombra,a jelzett úton letelepedtek,kis  kabátkára,

ki pokrócra.

Általában fiatalok,de középkorúak is,pár idősebb házaspár,s özvegyasszonyok…

Távolabb két férfi beszélget,fiatal nyugdíjasnak néznek ki.

Az egyik kezdi a beszélgetést.

-Mondja, a maga felesége ritkán jár kirándulni,olyan komoly?

-Ritkán, tudja,az időjárás,vonattal alig tud vinni valamit,kocsi, már  nem megy a vezetés,

Gyalogtúra is csak kis célra,.hajó,.szédül a lelkem,kicsit a buszon is.

Repülővel utaztak?

-Ő igen,én nem kísértem el.

-Elengedte,egyedül?

-Igen,története van,sok ételt nem ehet,italt,széltől is óvni kell,mint kis korában,egyke volt,

Azt hiszem kicsit elkényeztették.

Kislánykorában a hintán is félt,lassan kinőtte,volt egy 12 éves korától egy német levelezőtársa.

Férfi.

Nosztalgia,ma már van telefon,de 50 év,látni szerette volna,elengedtem.

Akkor ült repülőn,azóta sem,mert más is történt vele…

-Igen,látom,,ahogy ül ott távol a többitől…és nézi ahogy repülnek,.a pillangók a szélben!

Elment,62 éves a .barát,nős kedves felesége is invitálta,várták.

Én kikísértem,igaz taxival,,már 5 éve nem vezetek,hallás,reflex.

Három szép hét volt,számára,meg amiket leírtak látni,.minden másnap este hívott.

Beszámolt,jártak a Bajor Alpokban,Füssen környékén,elvitték Bambergbe,látta

Düsseldorfot,a Ruhr vidéket.

Drezda,Erfurt—s másszor Bautzen,és a Szász Svájc.

Jól érezte magát,..mondta,.egyik este .irány pár nap Berlin.

Aztán eltelt három nap.

Nincs telefon,aztán beleszól Anna remegő hangja.

.Drágám,.ne haragudj,azóta is remeg a lábam..

_Mi történt veled?

-Ne is kérdezd,.húszan egy ballonban utaztunk,Berlin felett,.hirtelen egy óriási szélvihar

Kapott el bennünket,dobált,itt a vég?.

.-Jól  vagy szívem,?

Már igen,de oly hosszúnak tűnt az  idő,.hogy majd kiestünk..20 perc,egy örökkévalóság!

Repülő...?

-Nem ! Vonattal megyek,.semmi szélre nem bízom magam,szép volt,de kell valami

elrontja az ember lány örömét,.jó volt,látni mindent,a barátomat és családját!

Jani! Ha előbb látom meg,nem veled élem le az életemet! Még ma is fess!

-Annám.,megártott neked ez a vihar! De legalább élsz,.ha ölellek,gondolhatsz bárkire!

-Jó,Janikám,drága pillangóm!

Szóval.,azért nézi a pillangókat a szélben,kedves útitársam,ők érzik a vihart,és nem szállnak

fel,ha ók érezték volna,de kiszámíthatatlan ez a szél,a vihar,a természet,mint egy szép

asszony,de vele kell élnünk,.ha szélcsend van,vagy vihar.

- Elbúcsúzom, a szélcsend legyen velünk!

****

Hajnal,négy óra

Éjjel,mint minden este leszállt,be takarta a tájat,a városomat,a fél földtekét. Másutt délután van,mikor hajnali négykor csörög az óra,kelni kell.

Mint annyi éven át,szolgál,már sok éve,törzsgárda már a kis lakásomban,az asztal széle

az  őrhelye,megtette ma is a kötelességét.

Most az enyém következik,bejárom a várost,ilyenkor,sok éve már.

Minden évszak,más és más arcát mutatja a természet,amivel így  reggelente,szinte eggyé

válok.

Igaz,nehéz a kelés,kibotorkálok,megmosdom,hogy felébredjek,úgy igazán.

Egy falat,pohárka víz,és indulok,a cipő mintha tudná az utat,a városszéle az első cél,

pihenés,s tova.

Az éj?Sötét takarót dobott ma is a városra,eltakarva az emeletes  és kertes házakat,lassan

bontakoznak ki,ahogy az éjszaka feladja állásait,és a hajnal jön,felváltani.

Dereng a látóhatár,a villanyok is már fáradtan pislákolnak,mint egy igásló,aki sokat tett ma.

Álmos még a fő utca,az öreg fák ráhajolnak a házakra,kis árnyékot vetve,a út pora is

szendereg még,nem verték fel.

Üzletek,kirakatok,a posta leveleket vár,a babák felöltözve a kirakatokban,amilyen évszak

van,úgy öltözve.

Most? Tél van,enyhe a reggel,kicsit csikorog,a tegnap esti hóra  pilleszárnyon lassan

libegve újak ereszednek,mint egy kifutópályára,a tél,még megmutatja erejét,hatalmát.

Befagy még a csak pár napra is a tó,a vasút állomás mellett,bele csobog egy kis ér,

a közeli hegy küldötte.

A városban van az Öreg hegy,nem hegy,inkább domb,ha van elég hó,ott csúsznak le

a gyerekek,így télvíz idején.

Újra a város szélén járok,bevásárló központok,most csendesek,a kocsik várnak a sorukra,

hogy nyitáskor útra keljenek.

Pár fenyő,aszott bokrok,tele hósapkával,de úgy látom mosolyognak alatta.

Körforgalom,csend,a szél is  alszik még,de csendre intette fiait,a szellőcskét,a szelet.

Régi kis falusi házak,itt voltak,mielőtt a város  az .lett volna,hosszú gang,hátul istálló

kis veteményesek,kút,virágok az ablakokban,hallgatják ők is a csendet.

Az ól is mintha aludna,a kakas is még nem ébredt fel,hogy kelte a tyúkokat.

Temető.

Itt alszanak Ők,a régi város lakók,akik elmentek egy járatlan,ismeretlen útra,onnan

talán ide is látni,hogy ebben a szép,de nehéz életben,mi hátra maradottak,hogy boldogulunk?

Kiskertek,elvezetnek a város másik szélére,onnan a hegyek alatt csak kis hétvégi házak,

kertek bújnak meg.

Tél?

Majd követi a Tavasz,a maga megújhodásával,zöld lesz újra a rét,a gyep.

Virulnak a sok virág a réteken,a kertekben,lombos fák,bokrok,újra éled a természet,mintha

hosszú,mély álomból ébredne.

Megyek,változnak a házak,a kertek,látom ahogy virágzik minden,naponta más a kert,a fa,

a bokor.

Csend?

Reggelente zajosabb lesz,most csak az lépte, veri fel a csendet.

Ahogy  halad előre az idő,a korán kelők már lassan állnak a busz megállókban.

Várás?

Minden  nap járom,ugyan abban az időben,a vekkerem,jóvoltából az utcákat.

Várnak is.

Kik? A kiskapukban a kutyusok,rövid üdvözléssel,intek,fogadom,pár vadászni induló

macska is felém néz,néha enni kérnek,ha nem kapott semmit a gazdasszonytól,vagy nem

találkozott egy valamire való egérrel,más egyébbel sem.

A körtefák?A kertek?

Mindig más,most az egyik virágzik,utána a másik,színskála minden mennyiségben.

Nyár és Ősz,ahogy érnek a fákon a gyümölcsök,látom,ahogy virágzik és lehull,ami

kicsit az emberi élet is,mi is a természet is megújul,s elmúlik.

Körforgás.

Évszakok.

Nemcsak hóban járok,indulok el,hajnal négykor.

Eső is,áztató,néha viharos szél tombol,zápor,s zivatar ,bezavar,melegre.

A legutolsó utca,ahol már az erdő,s hegyvonulat áll,várja a kirándulókat,szinte minden

évszakban,mást is mutat,lehet csak én látom,hajnalban?

A látóhatár egyik szélétől több alkalommal láttam,a hegyeket is átszelő,nagy szivárványt.

Felséges látvány!

A látnivalók?

Különleges virág itt,épp érik az őszibarack amott,kiscsikók kergetőznek a réten.

Birkák ballagnak amott,innen épp trágyaszag jön,lovakat,tehenet  tartanak.

A rétet nemrég kaszálták,szénaillat oson felém.A padon öreg nénike épp cukorborsót bont.

Apóka csoszog a kenyérbolt felé.

Nagy táskákkal indulnak az iskola felé amott,kora reggel az egyik ház előtt,kis  csokor

orgona  a fiatalember kezében.

Találkoztam egy régi osztálytársammal,több évig másutt él,de visszahozta a szíve,vagy

a sorsa.

Meglátogatja a rég látott rokonokat,ismerőseit,osztályfőnökénél is járt,aki 90 éves,

kettőször nősült,nem tudja elfelejteni 26 évesen elvesztett kis asszonyát,már nem

kimenni hozzá.

Ő odaállt,helyette,és könnyes szemmel jött a temetőből.

Jótett?

Jót várjon! Kívánom!

Sokféle az Istenünk teremtményei,emberek,állatok,fák,bokrok,én látom,az életüket,nap mint

nap.

Ahogy változnak az évszakok,ők is változnak.

Ezt látom,már évek  óta,de ehhez fel kell kelnem

Hajnali négykor.