Beérkezett pályázatok - Az év nyugdíjas költője

Józsa Károly

Első unokámnak

Fülem bár hallotta,

Eszem föl nem fogta..

Nagypapa leszel

Leányom mondotta.

Örömtől ugrok hát,

Szaladok világnak

Unokám születik

Sírom fűnek-fának.

Itt vagy hát végre!

Mit vágytam,megkaptam.

Itt van egy emberke,

Háromkilóhatvan.

Gyermekem gyermeke

Én első unokám.

Fenséges Istenem

Mily jó voltál hozzám.

Nézem és vizsgálom,

Meg van-e mindene.

Itt van pici szája,

Tíz ujja,két füle.

Majd a keresztségben

Sára nevet kapja.

Bárki ha megnézi:

Jé,ez tiszta apja!

Ez már most valóság,

Nem valami álom.

Egész tetőfokra

Hág a boldogságom.

Egy kérdés mozgatja

Agysejtem szüntelen.

Míg nem volt,hát hol járt?

Én édes gyermekem.

Jártam én nagypapa

Széles e világban.

Csillagos égboltban,

Tenger óceánban,

Napnak sugarában,

Hegynek magasában,

Fűnek harmatában,

Rózsa illatában.

Éjszaka csendjében,

Felhők közelében,

Suttogó szellőben,

Süvöltő nagy szélben,

Kismadár füttyében,

Almában,körtében,

Tantermek zajában,

Motor berregésben.

Úsztam a Dunában,

Tiszában,Rajnában.

Jártam e földrésznek

Számtalan honában.

Méhestől kirajzó

Bakonyi erdőben,

Szénától illatos

Bozóti mezőben.

Mezőn át hallható

Pengő kaszakőben,

Izzasztó hajnali

Dagasztó teknőben.

Kocsmában zendülő

Szép magyar nótában,

Ünnepre készülő

Mézédes tortában.

Jaj,ily hosszú úton

Biztos elfáradtál.

Hála,hogy családul

Minket választottál.

Vigyázzuk lépésed,

Keressük nézésed.

Kérésünk egyetlen:

Hívd a testvérkédet.

Hatvanéves lettem

Tavaszi alkonyon enyhe szellő leng,

Nézem a semmit, az Úr most a csend.

Boros poharamra tekintetem fordul,

Cseppen pár gondolat, aztán tovacsordul.

Reppen egy madárka. Maradj! De tovaszáll.

Nem való neked most csivitelő madár.

Magány kell lelkednek, egyedüllét nagyon.

Érzem én. Látom én merengő arcodon.

Repült tehát tovább a szabad madárka,

Tudta, hogy fészkében hűen párja várja.

No,de a fiókák! Itt voltak még elébb!

Kirepültek mire útjáról visszatért. 

…_______...

Hatvan éves lettem. Hát biz el sem hittem.

Elteltek az évek, alig észrevettem.

Gyermekkor, serdűlés, felnőttkor és immár,

Öregkor küszöbét lépi át a csizmám.

Családi ünnepen semmi nem volt  hiány.

Szívemhez szólóan hegedült a cigány.

Ajkamról lelkemből szállt a magyar nóta,

Kedvelem, szeretem ifjúkorom óta.

Hatos és egy nulla ünnepi tortámon,

Hat évtized tehát, mit cipelek vállon.

Kerek évforduló, számot most kell vetnem,

Saját önmagammal szembe kell tekintenem.

Tükörbe, ha nézek, mondhatom magamnak,

Rendben öreg harcos, kinézel hatvannak.

Te vagy lelkem tükre mondom a szememnek,

Mit látok, ha beléd mélyebbre tekintek.

Emlékek jönnek és életállomások,

Kérdés- kérdés hátán kételyek és mások.

Szakad rám hetedhét számtalan gondolat,

Magam, ha nem tudom, választ reá ki ad.

Milyen voltam férjnek,mily voltam apának?

Megtettem mit kellett  családnak, hazának?

Másként most mit tennék, kellene felednem?

Eleget szerettem, vajon jól neveltem?

Amit adott a sors azt jól kihasználtam?

Mit tenni szerettem, mindig azt csináltam?

Testemből, lelkemből csak ennyire tellett?

Maradt  bent, vagy kijött, aminek ki kellett?

Vegyük tehát sorba, amit hiánynak vélsz,

Végleg elmarad már, vagy még kicsit remélsz?

Vagy meg nem történteken elmélkedni kár?

Ami egyszer elmúlt, sosem jön vissza már?

Kézzel nem csináltam semmi maradandót,

Jószágnak jászolt, szüretre fahordót.

Míves vaskerítést vagy vesszőkosarat,

Kőből és téglából sem saját házamat.

Bármely idegen nép nyelvén kérdeznének,

Sem németet, angolt perfekt nem beszélek.

De jó tudni latint,művi eszperantót!

Írni, fordítani verset maradandót.

Nem játszom zongorán, tangó harmonikán,

De fújnék szaxofont tüdőből igazán!

Dobomat püfölném izomból hajnalig,

Pengetve szaggatnám gitárom húrjait.

Ha lírát és ódát szívemből mondhatnék,

Színpadon szózatot, himnuszt szavalhatnék.

Bár Móricz darabját játszhatnám el végül,

Azt hogy: Nem élhetek muzsika szó nélkül.

Kurjantok. Tapsolom a térdemet, bokámat,

Pergetem-forgatom néptáncos babámat.

Járom most a csárdást, verbunkot, botolót,

Húzza is a banda a talp alá szólót.

Óh, te vén bolond, hát mennyit álmodoztál,

Csitísd le a lelked, nap is nyugovón már.

No ezt még ne feledd! Álljunk meg egy szóra,

Mi lett volna akkor, ha lovam lett volna.                                                                      

Ha lovam lett volna, pattannék nyergébe,

Kinyargalhatnék a mezei rétre.

Csördítnék ostorral, terítném subámat,

Füttyszóra kutyámmal terelném gulyámat.

Újra lóra szállva, ügethetnék tovább,

Utamon temérdek pipacs és szarkaláb.

Aranylik gabonám, amerre haladunk,

Péter Pál napja lesz, holnaptól aratunk.

……..____________.........

Kérdés még a sorstól, mi az mit reám mért,

Hatvan év felett már minden év ajándék.

Alkonyon túl vagyunk, lassan esteledik.

Hatvan már be tellett. Hetven majd betelik?

Beslin László

Halott szerelem

Álmomban megjelensz előttem.

Márvány tested látom, amint jössz felém.

Fekete gyászruhád fodrain táncol a rém.

Halott arcodat nézem…

Megfogom kezed.

Hűvös fehér kéz simul felém.

Vértelen ajkad keresi a szám, rá forró csókot lehel.

Fagyos csókodat érzem…

Fénytelen szemedben látom a múlt tavaszt.

Remegve lesütöm szemem.

Fájó édes emlékek között kutatok könnyezve.

Látlak, amint jössz felém…

Eleven tűz voltál, égettél.

Szívemet égette a vágy, szenvedély.

Megsütöttél, lángolt a szíven, emlékszem:

Forró csókodat kértem…

Itt vagy újra. Hideg kezed arcomhoz szorítom.

Hajamba túr a halotti kéz…

Fagyos szoborként ölelsz magadhoz,

Üvegszemeddel nézel.

Álmomban néha újra látlak…

Egyszer nyíló rózsaként hajolsz felém.

Máskor sápadt arccal vádlón belépsz…

Már csak álmod az enyém.

Nem hiszem, hogy tudod

Mit tudod Te, mi az, hogy fájni?

Borús égből lesni a napsütést.

Látni a postás eltűnő alakját.

Nézni, hogy hull az őszi falevél.

Nem hiszem, hogy tudod.

Nem tudod még!

Tudod-e mi az: örülni?

Tudod-e hogy miért borús az ég,

Amikor villámok cikáznak rajta szét?

Tudod-e, mi az: örömet szerezni?

Nem hiszem, hogy tudod.

Nem tudod még!

Láttad-e már sírni a fát?

Tudod-e, hogy mennyire fél,

Ha jön a postás és elviszi sárga levelét?

Ha éreznéd egyszer, mit éreztem én…

Nem hiszem, hogy tudod.

Nem tudod még!

Ne tudd meg soha mit éreztem én.

Nem mondj igazat, ha elkap a hév.

Tanulj meg hazudni: mind elhiszem én.

Haldoklik a lelkem, éppen hogy él…

Nem hiszem, hogy tudod.

Nem tudod még?

Dr. Sasváry Erzsébet

A KASSAI DÓMBAN

Imáját a mester csipkévé faragta

Kővirágok  kúsznak a falakon fel az égbe

A Mindenható lábát szinte eléri a karcsú torony

Összetett kezeket formáznak a csodás ívek

Gótikus rend áll vigyázzba az oszlopsoron.

Hit öröme, fénye sugárzik a színes ablaküvegekből

Örök dicsőség! Hirdeti fennen a márvány

Csend és béke lakik a szentek szép szoborarcán.

Omló redőjű köpenyükből kibomlik az imádság

Mint Erzsébet kötényéből a rózsa-csoda!

Hazánkért, magyar földünkért térdelünk mi is elődbe,

Hogy nyelvünknek, hitünknek maradjon meg az otthona!

Lent, Rákóczi sóhaja hallik a hűs márvány alól

Szomorú, de hősi múltat idézve szent igét lehel.

S ha ámuló szemed egy percre lehúnyod,

Túlcsorduló szívvel az oltárhoz térdelsz ,

Isten karja magához ölel, felemel.

Őszi, mélabús rigmusok

Elmúlás

Semmi sem olyan, mint régen

Tudom, az élet rendje ez

Néha talán még kék az ég

De már őszi szél lengedez

A sárgult avart viszi, hordja

Majd hó fedi be, szenvtelen

Csak fel- felcsillanó szemedben

Látszik a néma küzdelem

Hogy szeretnél még tenni, járni,

Minden nap csodára várni

Nem oly gyors a lábad, mint régen

Örülsz, ha a Nap süt az égen

S percek, órák, napok hullanak egyre

Kiüresedő tenyeredre

Mozaik

Az est ma végtelen és sötét

Sápadtan bandukol a Hold

Egy madár röpte még átsuhan a réten

Eszembe jut egy dallam, egy régi este

Itt álltunk AKKOR is?-- magamtól kérdem--

S bús-édes emlékét újra érzem

Valaki vár…

Sok piros-barna levél a fákon

Őszre jár, 

Mindegyik majd a nyirkos földre hull

A Nap bágyadt, szűrt sugarával

Még egy langy mosolyt küld

Mielőtt bealkonyul

Néma, fájdalmatlan a búcsúzás

Az avar illata, mint a lehellet,

A szürkületben lengve tovaszáll

Minden hulló levél, hervadt virág

Olyan, mint egy-egy csendes kis halál

A holt levélen rejtélyes üzenettel:

Odaát valaki vár…

N. Sebestyén Katalin

Bűbáj

Izzó narancsba öltözött napkorong

bíborba rejti fénylő sugarát,

látómezőt lassan esti szürkület öleli.

Kismadár elcsitulva jegenyén bóbiskol,

bagoly éjbe huhogja énekét.

Éjsötét napszak közeleg:

Göncölszekér, Fiastyúk szikráit

ontja az ég peremén, egy-egy hullócsillag

aranycsíkot húz az éji mennybolton,

hajlott korú rengetegre álomport hintve.

Apró csillagocskák édes táncukat lejtik,

tücskök hada éjzenei koncertje

a messze éterből idehallik,

kísérőjük -  síró hegedű vonója.

Fekete köntöstakaró öleli körbe a Földet,

kéklő égboltot az éjszaka uralja.

Ezüstfényben hold pompázik,

vérbeli éji pásztor ő.

Holdfény aludni tér, álomra

szenderülnek a csillagok is.

Pirkad: reggel feltűnik újra

a kékfelhő-rengeteg.

nappal zenéje: madarak, galambok éneke.

Csillámló fény harsogva száll a légben,

pihenésre küldve varázslatos éj urát.

Kétségek között

Üvöltő csendben magam vagyok,

fagyos lüktetéssel hallgatom

szabálytalanul dobogó motorom,

érzem, életemnek nincs semmi értelme.

Merengőn kémlelem a végtelen

csillagos eget, tekintetem kiválasztja

az  aranylón csillogó Vénuszt, mely

varázslatos fényével mindent beragyog.

Kiválasztottammal farkasszemet nézek,

s közben egy bús-ódon emlék feldereng,

mely kínzó fájdalom most is bennem ég.

Csukott szemmel újra álmodom,

agyam lélekalagútján ismét feltör

e fojtogató, gyötrő fájdalom, bennem

kételyek sorát felszínre sorakoztat,

s hervadhatatlan emlékeket igéz.

Ó, mondd nagy ég! Mit ér így sanyarú létem?

Jéggé fagy körülöttem a világ, s rémület járja át

zúzmarás-jégcsappá dermedt szívem.

Felocsúdom… hisz’ nappal van, s nem éjszaka!

Száguldok a fények útperemén,

szállok, amíg rám nem talál az elmúlás.

De ha egyszer majd véget ér e földi lét,

nem lesznek kétségek soha többé.

Dr. Szabó Imre Márton

A bodri kutya

Egyszer apám befogta szekerébe a lovát,

A bonchidai vásárba ment venni egy kutyát.

A kutya minden gyereknek örömet keltett,

Volt ki megörizze a házat, kertet.

Baromfira többet a róka sem támadott,

A családnak örömet és biztonságot adott.

Az időkereke fölötte is kezdett eljárni,

Azt sem tudta, kinek fogja szolgálatát átadni.

De egyszer egy öröm érte, kiskutyája született,

Amely kedvben létesitett felnöttet, gyereket.

A kisbodri anyjától kutyatejet kapott,

Csak vinnyogva kérte, ugatni még nem tudott.

De egy idő után anyateje elapadt,

Nem tudta, hogy a tej helyett kisbodrinak mit adhat.

Végűl adott neki egy csirkeszárnyat,

Hogyha mást nem kapott, azon elrágódhat.

Egyszer látta anyját lefetyelni a vizet,

Honnan tudta volna, a víz szomjat szüntet.

Ő is megpróbálta anyja után,

A nyelve után, fülei értek a vízbe.

Ejnye kutyafiam egyszer megkell tanulnod,

A vizet nyelveddel kell szájadba hordanod,

Füleidet hallásra kell felhasználni,

A szimatod tolvajokat fog felfedezni.

A torkodat mindig ugatásra használod,

Amely távol tart a háztól embert, állatot.

Ugatásod még althangú, a róka se figyel rád.

Pedig róka sem végzett zene akadémiát.

De idővel átváltozik tenorra, baritonra,

A róka sem-mer többé vadásznia tyúkfarmra.

Kisbodri az iskolában kijárt három osztályt,

Egyet belül, kettőt pedig körülötte járt.

Amit tudott, legtöbbet anyjától tanult.

Úgy nézett a jövőbe, háta mögött volt a múlt.

A házörzés mellett gazdákat kell kiszolgáld,

Csak te csökkentheted rosszkedély állapotát.

Ugrándozásod, farokcsoválásod gazdádnak segít.

A felgyűlt, terhelt gondjaiból, sokat eltávolít.

Kutya, róka az őskorban mint testvérek éltek,

De az özönvíz után, ellenségek lettek.

Tépték, zúzták, marták egymást és harapdálták

Mindezeket nem anyjuktól, emberektől tanulták.

A szelecsi nagy erdő

A szelecsi nagy erdőbe egy nyári nap kirándultam,

A búzatáblák hosszú völgyén vezetett odáig utam.

A kerekdomb régi bástyája, nem is nőtt, nem is apadt,

Tarkavirág borítja, évszázadok alatt.

De a csorda kolompja elnémúlt e vidéken,

A gémeskutnak romja maradt a kerekdomb tövében.

A mezőnek felismertem oly nagy változatát,

Hol egykor nyáját tereltem, termelik a gabonát.

A máléskert vad hodalyán csak bogáncs tövis terem,

Sok az üreg az oldalán, róka, menyét és borz verem,

De a tölgyfa és a lombja most is úgy susog a szélben,

Mint egykor gyerekkoromban, valamikor, nagyon régen.

Itt a tölgyfa árnyékában egy kissé ledöltem

A madárdal őshonában félálomba szenderültem.

Azt álmodtam visszatértem edesanyám otthonába,

Aki sokat búsult értem, hogy elmentem iskolába,

Álmomban ismét itt jártam a szelecsi erdőszélen,

Gombát szedtem, fákra másztam, gondtalanul éltem.

Nyáron mezitláb jártam, falunk sáros utcáján,

És ludakat pásztoráltam a sosberek alján.

Itt a vadon tág ölén, a zajongó világtól távól,

Magam boldogabbnak érzem, mint városon bárhol.

S hogy e tájról elkerültem, hívogatott, csalt álmom,

Boldogságom meg nem leltem, s mindig ide vissza vágyom.

Halk, susogó tölgyfa lombja zúgjál úgy, mint régen,

Szóljon a gulyák kolompja és pásztor tűz égjen.

Hadd szóljon a madár dal itt a zöldvadonban,

A patak is úgy csobogjon, mint gyermekkoromban.

Ha a város nagy zajában kifáraszt a harcos élet,

Itt a vadon tág ölében fáradt szívem újraéled.

Dr. PACZOLAY ILONA (Lenti)

Trianon! (és a jövendő álom)

Becstelen horda

Taposott rajta.

2/3-ad részét

Szép magyar Hazának

Elkobozta!

A világtörténelemben

Előtte talán egy néppel szemben

Sem történt ilyen gyalázat,

Íly igazságtalanság,

Amely kiváltója lett

A nagy pusztulásnak és hanyatlásnak!

Trianon!Egy előre eltervelt,

Törvénytelen békepaktum.

Idegenek készítették elő,

S röhögtek,szép gazdagságunkat

Bitorlók,magyarokon,mirajtunk!

Soha íly gyalázat

Velünk még nem történt

Gyászlobogós,sötét volt,

Az 1920-as év

Akkor:sunyi csehszlovákok,

Rút,elnyomó oláhok,

Horvátok és szerbek,

Mind jól jártak:

Lenyúltak bennünket.

Csak aláíratták a magyarokkal

Az úgynevezett”szerződés”t,

Amibe beleszólásunk sem volt

Szegények lettünk tüstént!

Elvették az arany-és ércbányákat,

Egyetlen tengeri kikötőnket,gazdag városinkat.

Szép Erdélyországot.Magyar mivoltunkat.

Eltulajdonították minden földi jónkat.

És mi ezt hagytuk!

Térdet-fejet hajtottunk,behódoltunk.

Akkor kellett volna hadba szállani,

A harci kürtöket megfújni

-volt akkor elég erőnk-

E gyalázatot semmissé tenni..

Szegény magyar nép,

Mely oly sokat szenvedett!

Magasságos Isten,

Ne engedd többé ezt!

Legyen Magyarország

Nagy,virágzó,szép hon,

Hol a boldogság vár

És gazdagság virul!

Emberi mérték

Ameddig élek,aggódsz Te,értem,

Ha már meghaltam:leírva nevem.

Ember-bölcsesség mondatja Véled:

Krisztusnál vagy már,ott a kegyelem.

Az ige üzenete

Halál után élet!

Ezt ne feledjétek

Istennek serege,

Sátánnak gyötrelme.

Adta éltét értünk

Krisztusunk megváltva

Mindnyájunkat bűnből.

Üdvösségünkké lőn.

Ne habozz hát,kérlek,

Add Néki a szíved,

Ki nékünk megváltónk,

Oltalmunk,s gyógyítónk.

Nem kér sokat tőled,

Szívből szeresd Őtet,

S felebarátodat,

Úgy,mint tenmagadat.

Tégy jót mindenkivel,

A sok-sok emberrel

Kapcsolatot tartva,

S végül,mennybe jutva.

BAJZIKNÉ PANNI

A Balaton sima tükre

A Balaton sima tükre

szelíden ring

a keszthelyi öbölben.

Dél van.

Nesztelen csend ül a tájon.

Távoli hegyek kék sziklái

őrzik a part rajzolt vonalát.

A nap zenitjén áll,

sugarait visszaveri lusta hullám.

Egy-egy vízcsepp fénylő

drágakő.

A józan tapasztalás

Se Sibilla, se budavári Juliska

nem vagyok,

bölcs, látnoki képességnek

híján elmém,

de azt mondhatom;

anyám szavát magaménak vallva:

„amilyet szakítasz, olyat szagolgatsz!”

Örökbecsű, és milyen igaz

magyar közmondás,

benne a józan tapasztalás.

FEKETE ZOLTÁN

Balatonba lépő Vénhús

Fityegő vén hús, csupa ránc,

belépett a Balatonba.

Összeráncolja homlokát

a Balaton undorodva.

Kiűzi a hullámverés.

Majd száz év rombolás nem kevés.

Ráncok közt halál lakozik,

és az élet tiltakozik.

Agg fejét befedi a hó.

Száraz gaz oda nem való,

hol a szépség illatozik.

Kár könnyezni, reklamálni,

tudd, mikor kell félreállni,

s méltánytalan a panaszod,

hisz neked is volt tavaszod,

hisz idős élet is élet,

adhat örömet, szépséget.

Őszöd éld, az elmúlásét,

ne irigyeld soha másét.

Hosszú út ősztől tavaszig,

minden csak egyszer adatik

földi ember életébe,

minden szépnek egyszer vége.

Bár a nosztalgia unszol,

neked jobb, ha belenyugszol.

Emlékként őrizd a szépet.

Ifjú ember szólni restell:

öreg testtel

ne botránkoztasd a népet

vénen Balatonra várva.

Ülj otthon a fürdőkádba,

és az ajtót zárd magadra

kulcslyuknyi nyílást se hagyva.

Az öregasszonyok nyara

Elment már a gólya, fecske,

nem száll virágra a lepke,

öregurak, kik még élnek,

parki padon üldögélnek.

Volt tavaszra emlékeznek,

s azokra, kik nem léteznek.

Azok, kiknek udvaroltak,

nagyon vének, vagy már holtak.

Elmúlt idők halk sóhaja

az öregasszonyok nyara.

Ifjak apja, öregapja

voltak beszédét hallgatja,

s öreg magát azon kapja,

hogy arcát a nap simogatja,

lágy ujjával cirógatja,

babusgatja, elringatja,

csókolgatja,

s lesz belőle

idők öreg csecsemője,

újra anyatejet iszik

mielőtt végleg kiviszik

társakhoz a temetőbe.

BARABÁS IRÉN

Őszi hangulat

Hallgatom a csend

sokszínű szólamát.

Zizegő fűszálak súrolnak,

avarban igyekvő bogarak,

hálóba tévedt rovar rezeg,

könnyű szél hoz harangszót

a távoli dombok mögül,

s érkezve lelkembe simul.

Megszólal egy énekesmadár

s törékeny ívet húz

ég és föld között.

A pók hálóján lassan

rózsaszín fény színez apró

kristálygyöngyöket.

Cseppen a köd leve,

zörren a vastagodó

színes levéltakaró,

de a zöldek uralják itt-ott

még az őszi tájat,

tiszta, édes színharmónia.

A pára, mint fátyol,

lágyan betakar, majd a szél seprője

óvatosan moccanva

összefog a fénnyel.

Távol a kéklő párából

kibukkan egy ébredező város,

majd körülölel a

pirkadati puha lég,

és a horizontról kibukó

narancsos sárga fény.

A fűzfák némán

lógatják vetkőző ágaik.

Arany-vörösben

pompázik már az ősz,

a tó tükrében a fák

megmártják árnyaik.

Sárga izzásban lángol majd

délben a nyárfák sora,

s estére éjkék

bársony takarót kap

alattuk a gombák

sapkája, bocskora.

Esti nyugalom

Százszorszépek nyíltak

mint kerek, kék szemek,

de az ég ónszínű lett

a hársfasor felett.

Kis pengeélen

az ég peremén

még kibukott

az elcsigázott esti fény.

Emberek lépkedtek haza

be nem teljesült

álmaikhoz.

A csend törékeny volt,

mint a bizalom.

Szám elé tett ujjaimtól

megálltak a szavak,

de belehasított a

vonat füttye.

Felnéztem:

egy madár felettem

kitárt szárnyakkal

lebegett,

hiába bűvöltem,

rám ügyet sem vetett.

Apró tappancsokon

felém osont az éjszaka,

csendben éledni kezdett

az égbolt milliárd

csillaga.

Akai Katalin

Angyalkák

Mikor kicsi voltam, felnéztem az égre.

Hol van a Jó Isten? Nem látom sehol sem.

Este Édesanyám, megfogta kis kezünk,

imára kulcsolta, és énekelt velünk.

Trallala-trallala, és énekelt nekünk.

Ott! Nagyon messze, ott van a Mennyország,

hol majd Péter Atyánk beenged, ha megszán.

Kinyitja a kaput, Mennyeknek országán,

és mi bemehetünk, ha jól viselkedtünk.

Trallala-trallala, ha jól viselkedtünk. 

Álmomban ott jártam. Ott a felhők felett!

Szent Péter is ott volt, s rögtön beengedett.

Mindegyik felhőnek, volt egy szép lakója,

Angyalkák lógatták fény lábukat róla.

Trallala-trallala, fény lábukat róla.

Virágok mindenütt, pillangók repkedtek,

Angyali zenészek, himnuszt énekeltek.

De szép itt! De jó itt! Had maradjak végleg!

Nem jött el az időd, haza kell most menned.

Trallalla-trallalla, haza kell most menned.

Felébredtem otthon, pici ágyacskámban,

Elmeséltem álmom, az Édesanyámnak.

De jó hogy megjöttél, lelkem kis virága

Sok ima és jó tett, kell még a világnak.

Trallalla-trallalla, kell még a világnak.

Mióta álmomban, ott jártam közöttük,

nyitott szemmel látom, itt élnek. Velünk!

Imáim őszinték, lelkem megnyitottam,

két Angyal vigyáz rám, éjjel és nappal.

Trallalla-trallala, éjszaka és nappal.

Szívem kosarából a hála nem fogy ki.

Köszönöm Istenem! A jót s a rosszat is.

Azért kaptam mindent, tanuljak belőle,

S ha utam véget ér, mehessek kertedbe.

Trallalla-trallalla, mehessek kertedbe.

KOLUMBÁN JENŐ

ősz

elkezd színesedni
ezt nagyon nem szeretem
fákon nincs virágszirom
csak sok halott levél

holtakon taposol
ha talpad alatt zörög
és nem temeti őket
csak egyedül a tél

/////

Piros szirmot

Árnyékba bújok megrettenve

építek magamban kőfalat.

Szavad bár sebez mint a penge

de hallgatag falamban elakad.

Csendben nézem a naplementét

nem ad ki a torkom hangokat.

Csak bennem kószál régi emlék

feltűnik előttem egy árny alak.

Elhessentem. Nem gondolok rá.

Régen volt már, hiába minden.

Nem alakul már vissza vággyá

hogy szemembe piros szirmot hintsen.

Valahogy lesz

Szavak a semmiben szállnak.

Céltalan a vízcsobogás.

Fák tehetetlenül állnak,

és jobb lenne valami más.

Keskeny völgy, keserű emlék.

Nem tágul már a horizont.

Fák közül rám les a nem-lét:

Lám itt közelít egy bolond.

Tétova mozdulattal int.

Már minden mindegy az ősznek.

Virágok kinőnek megint,

újra lepkék kergetőznek.

Nap melegíti a hátam.

Énekelgetnek a bokrok.

Elásom maradék vágyam,

és halk káromkodást mondok.

Rám települtek az évek.

Hallom az idő hogy perceg.

Mert eleven szú az élet,

és felzabálja a percet.

DEÁK ÉVA

Tükör tisztán ablakomból

Mint vörös félhold bújik elő a nap

Rónafalu égig érő hegyei között.

Felölti tavaszi köntösét, tájba olvadón,

mint sok kis kikandikáló macskaszemes ház,

az elnyúló hullámzó gerincen,

a természet bájával övezve.

Ablaküvegeik tisztán tükröznek

a városra szivárványszíneket,

bekacsintanak az alatta húzódó

völgyváros koszorújába.

Jó reggelt!

Békésen indul a nap, életet nyüzsgőn!

Felveszik az ütemet, az aranyló fénysugarak.

Őrködnek a nyugalom felett, és selymes

édes illatot hozó szellő megsimogatja arcom,

még erőt merítek és magamhoz ölelem

a végtelen szabadság érzetét.

Kedvenc virág Angyel néninek!

(archaizáló vers)

Zsúpfedeles házikó volt, déd nagymamám háza,

Emlékként őrizem szívem pitvarában.

Szegénység lakott ott, nem pompa tanyázott

Mégis szépnek láttam a nyiladozó világot.

Agyaggal mázolt padló, faragott a szekrényajtó

Vizes pad vödörrel, tele szeretettel

Nagyapám a priccsen, nagyokat pöfékel

Középen az asztal, gyolccsal letakarva

Sparhelt a sarokban, stelázsi a kamra

Kredencen a zsétár, benne kecsketejjel

Unoka a lócán játszik, csuhé babát ölel

Rőzse lángja meleget ád, a piciny szobában

Cica tejecskéje, tökhéj tálkában

Fejkendős nagyikám, ül kicsi sámliján

Pereg az orsó, fon a guzsalyán

 Surcos köténykéje borítja törékeny testét

Majd imára kulcsolja dolgos, ráncos kezét

Petróleumlámpa gerendáról lógva pislákol este

Szalmával tömött nyoszolyában pihen, megfáradt teste.

Ó ha élne még, nemcsak szeretgetném

Nap minden percében kényeztetném.

Szép ruhában járna, nem csak sötétben

Finom falatokat kapna mindig délben.

Egész nap csak hintaszékben pihenne,

Megérdemelt boldogság, ragyogna szemében.

Sírjára most kedvenc virágát viszem.

Régi időkre, hálával emlékezem.

Dédi mamám: Angyel néni (Deák Angéla)

Múlt illata

Anyám haja búzamezők szőkesége

Bedagasztotta élete kenyerébe.

Dús vetésinek kalászba szökkent nyara

Betevő falat, kenyér lett diadala.

Teknő felett görnyedő háta verejtékével,

Áldott keze munkája, isten dicséretével,

Szakajtóban megkelesztett tiszta lelke szava,

Ropogósra sült kenyere, múltjának illata.

Kemence parazsai között jövőt átírta,

Mosollyal arcán a szeretet magját elszórta,

Fénnyel a szemében búzamezőkről álmodott,

Míg gyermekének új kenyeret adományozott

GYŐRFI JÁNOS

Ősz a hegyen

Pókhálók hajnali gyöngyeivel játszó

szellő köszönti a gömbbezárt,

fűszálakat hajlító

harmatcsepp szivárványokat.

Seregélyek raja reppen a szőlősorok között

játékos csivittel gúnyolódva

önmagát megadó,

jólöltözött szalmacsőszökön.

A délelőtti langyos hegyi csevejben 

verseng a levelek közt

magát kacérkodva illegető aranyparmin,  jonathán

és hardenpont a körtefán.

Ősz lilioma

gyönyörű kikerics

büszke családban felnövő,

apró bogár észre sem veszi

büszkeségét lila pompád  mérgezi.

Apró pince húzza szemébe zsuppfedél kalapját.

Kiálló boronája szegletén félig dőlten,

sok örömittas éjszakát követőn

részeg boroskancsó szendereg.

Gesztenyefondoros domboldalon hánykolódik a napsugár.

Levél fonákján villanó opálfénye kihunyóban,-

lassan araszoló árnyék követi, majd elnyeli

 a maga jelölte ösvény mögött.

Ősz előtt  / Érzékek /

Szememnek nincs már a régi csillogása

nem érzi a tört üvegen átszökő fény vergődését.

Nem tud már annyit sem időzni a káprázatban

mint kolibri szárnya ha ezret rebben.

Fülembe előbb jut el dohogó zakatolás

mi pörölyként zúz, rombol és tombol.

Nem érzékeli már

alkonyat függönye előtt szerelmet valló rigó dalát.

Bodza illatú hajnalok

akár az első harangszóra elvesző harmat

eltűnnek a végtelenbe.

A bódulatból csupán az ősz marta pudvás lebbenés marad.

Érett ízek bujkáló zamata várja dicséretem.

Meg is teszem mert régről ismerem.

De oldalra és hátra szorul már mit felfogok,

míg szenvedélyes harmóniák közben elsuhannak.

Simogatónak hitt érintésem már akár a kéreg

fáim büszkén nevelt fiatal hajtásait töri.

Elveszni látszik ápoló szenvedélyem,-

ne fájjon soha, ha hozzád érek.

B. MORAVETZ EDITH

VERSET ÍRTAM ÁLMOMBAN

Ide-oda csúszkálnak

papíron szavaim.

Végül mégis megállnak

észnek határain.

Onnan letekintenek;

szédítő a mélység.

Inognak és billegnek

papírosnak szélén.

Erőst fogom tollamat,

egyensúlyt találjak.

Betűk ne potyogjanak,

álljanak vigyázban.

Óvatosan elkapok

közülük most egyet.

Tenyeremben forgatom,

párját kell keresnem.

Hanem ekkor váratlan

rímek formálódnak.

Utánuk kapok hamar,

különben meglógnak.

 -.-

Most repülni akarnék;

kéne, nőjön szárnyam.

Enyém lenne fenn a lég,

szellő lenne társam.

Le is teszem tollamat,

hisz szárnyalni vágyom.

-.-

Visszatérnek a szavak,

ha elszáll az álom.

***

SOK ÉVE ENNEK, Ó DE RÉG VOLT

Testemet még hívogatón

puha ágyam húzza,

ám lábam keres óvatost,

papucsomba dugjam.

Menni kell,

rögvest

szól majd

a vekker!

Hány éve ennek,

ki tudja,

hogy először keltem

e hangra?

Konyhába kábán kitámolygok,

villany nem kell, nem kapcsolok.

Kávé folyik főzőből lassan,

szobát megtölti illata.

Menni kell,

rögvest

szól majd

a vekker!

Hány éve ennek,

ki tudja,

hogy először keltem

e hangra?

Csésze már kézben, két cukor,

hűtőből tejet előveszem.

Ujjam simítja, régi bútor,

szolgál minket hűségesen.

Menni kell,

rögvest

szól majd

a vekker!

Hány éve ennek,

ki tudja,

hogy először keltem

e hangra?

Még mindig álomittasan,

kávéval telt csészém tenyérben,

bújok vissza az ágyamba,

iszom a kávém, már-már ébren.

Menni kell,

rögvest

szól majd

a vekker!

Hány éve ennek,

ki tudja,

hogy először keltem

e hangra?

De mért nem szólal meg már végre

a vekker, mint oly sok éve?

Férjem kérdezi, mért vagy ébren,

hisz oly jó a nyugdíjas élet?!

Hát ezért

nem szólal

meg

a vekker;

dolgozni menni

többé

nem kell.

Hány éve ennek,

ki tudja,

hogy először

nem erre

a hangra

keltem?

HEGEDŰS FERENC

Pünkösd napja Krisztus születése után

33-ban.

Mikor eljött az este, a szállásukra mentek

Júdás helyett Mátyás lett a tizenkettedik

A nagy padlásszobában éjjel pihentek egyet

S vártak egy Jelt a Mennyből,- most mi következik?

Hamar eljött a táncos, vidám kedélyű Hajnal

Az ablakon benézett a Nap, az Éltető

Egy pillanattal később orkánszerű, nagy zajjal

Megtörtént, mely Számukra még nem volt érthető.

A zengő Hang erős lett, betöltötte a termet

Kettős lángnyelvek tűntek a semmiből elő

Egyesével lobogva a vállaikra szálltak

A Szentlélekkel együtt megjött egy Szent Erő.

Eddig egyetlen nyelven, arámiul beszéltek

Az egyszerű, de elszánt, szegény apostolok

De most, e délelőtt, kit megérintett a Lélek

Más- más szavakkal szóltak az ember- pásztorok.

Jeruzsálemben akkor már számos náció volt

Zsidón kívül a párthus, a méd, elámiak

Maguk nyelvén hallották az arámi beszédet

A ponthusok, a frígek, az ázsiaiak.

Az egyiptomi, és a líbiai ember

Mindegyik megértette az Apostoli szót

Csodálkozásuk úgy nőtt, mint dagálykor a tenger

Néhányan csúfolódtak,- a hitetlen zsidók.

Ekkor előállt Péter:- Nem részegek itt egy sem

Hogy ittak volna annyit, sokféle emberek

Hiszen a napkeltétől, csak három óra telt el

A Szentlélektől bódult a sokszínű tömeg!

Holnap, Pünkösd másnapján indulunk szerte- széjjel

Mi Tizenketten, és MIND, KI HALLOTTA A SZÓT

Visszük távoli tájra, hirdetjük nappal, éjjel

A GONOSZSÁG NEM GYŐZI LE SOHASEM A JÓT!

Neves nappá vált Pünkösd, már jó kétezer éve

A Kereszténység úgy, mint egy délceg tölgyfa, nő

Atya, Fiú, Szentlélek, így EGY SZEMÉLYNEK VÉVE

A Hittel, a Reménnyel, nagy, hatalmas erő.

Amelyhez hozzá téve a Szeretet fogalmát

Csak veszthet itt a Sátán, megújul majd a Föld

A Gyűlölet elillan, a Jó, folytatja táncát

Az Élet zeng gitáron a zöld lombok fölött.

Bő termését az Ember, mosollyal körbe járja

És gyermeket nevel majd, pufókot, kedveset

Épít mindig, nem rombol, és büszkén néz a tájra

AMELY ÉLŐ LESZ, BÉKÉS, ÉS EGYRE SZÍNESEBB!